Foltozott, fodrozott felhő a szoknyám,
Lábam alatt szikes, fekete föld,
parázsként égeté talpam minden kő,
S várom a szelet, ki majd felkér.
Fogja majd kezem, s vezet büszkén,
Felemel, s pörget, míg el nem szédülök.
Szikrát szórva minden léptünk
Lassan elfedé a végtelen eget.
Forgass még, hadd szédüljek,
Míg nem sírok kiáltva!
Fekete könnyekkel hulljon az eső
Szemeimből az örvénylő Tiszába!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.