Fontak már csokorba szebbnél szebb igék, dalok.
Simogattak szép szavak,
Untattak nyári csendes esték.
Nem hiányzol, csak néha.
Néha koptatom a neved,
Olykor azt se tudom, létezel.
Fontolgatom, hogy amit mondok
Megteljen-e lélekkel,
Majd inkább elviccelem.
Nem kell bő nyál, sem rózsaszín teríték.
Amit kérek, momentán csak egy légyott,
De majd ott légy, ha kiáltok utánad!
Még mindig komolytalankodok.
Nem hazudok, csak néha.
Az igazságnak még nincs itt az ideje.
Várjuk meg előbb a holnapot.
Majd ha lesz fa a kertben,
Vagy vetemény.
Vagy egy házőrző és a TemegÉn.
Addig csend a lelkem, Mindenem.
Aludjunk erre még pár estét.
Nem szeretlek, csak néha,
mikor eszembe jut egy kép,
egy félig álmodott tükörkép.
A forró tél, s a hideg tavasz,
egy nyugodt háború,
nyári golyózápor,
s egy nevetésben minden kitör.
Lenyelem a hangod, hogy érezzem,
fortyog benne végtelen érzelem.
Bánat, öröm, s egy csipetnyi porcukor.
Lehetett volna így minden kor.
De majd lesz is...
egyszer...
Valamikor.