Mint említettem, sokat szoktam beszélgetni mindenféle emberekkel ezen a társkeresőn. Az üdvözléstől elköszönésig protokoll szerint végigfutunk a legáltalánosabb kérdéseken, mint például a mivel foglalkozol, hol laksz, van-e feketén szerzett plutónium a fluxus kondenzátorhoz az ágyad alatt, vagy tudod-e hol található a Szent Grál. Khm.. na jó, egy kis komolyságot! Tehát, vannak bizonyos dolgok, amikkel időnként találkozok egyik-másik beszélgetés közben, és nem értem, mitől vannak elámulva az emberek. Lehet, én vagyok ennyire figyelmetlen, hogy nem vettem észre a világ változásait, de nem gondoltam volna, hogy ennyire meglepő dolog az például, ha egy korombeli lány tud főzni. Ezt most halál komolyan mondom! Ezen az emberek 99%-a meg van lepődve. Hagyom, hogy megemészd ezt az információt… Sikerült? Nekem nem. Lehet azért, mert falusi vagyok, de nekem ez gyerekkoromtól egy elég alap dolog volt, hogy egy nőnemű lény tudjon főzni (mert anyám jó asszonynak nevelt). Minden lány, akit csak ismerek, tud főzni. Még a fiúk is! Bár lehet, hogy ez valami olcsó sztereotípia ezektől a srácoktól, akikkel beszéltem, de ettől függetlenül elszomorító, hogy ezen a tényen el kell ájulni, hogy valaki tudja, mi a dolga a konyhában. Mi ütött a mai világba? Én, abból kiindulva, hogy szeretek enni, a főzésre egy stratégiailag fontos tudományként, sőt, szinte művészetként tekintek. Aki élni akar, az tanuljon meg főzni (meg csirkét belezni!)! Jó, félévente egyszer élek-halok egy adag mekis sült krumpliért, s olyankor kezeket és lábakat is képes vagyok eltörni, hogy ehhez hozzájussak, de az év egyéb időszakaiban általában annyi pénzből inkább veszek fél kilo krumplit a piacon és megsütöm magamnak… De ez az én véleményem, kövezzetek meg, ha rosszul gondolom.

A másik dolog, amin az emberek gyakorta meglepődnek, hogy olvasok. Könyveket. Mert manapság ez már olyan ritka. Most vagy én vagyok nagyszerű környezetben, vagy mindenki más valami borzasztó helyen élhet, furcsa emberek között. Valahogy én mindig megtalálom azok társaságát, akiknek szinte saját könyvtáruk van, sok témában otthon érzik magukat és élmény velük beszélgetni. Olyan emberek vesznek körül, akik szeretik a szép történeteket, akikkel hasonló az érdeklődésünk, vagy legalább is elég tágas ahhoz, hogy legyen közös téma. Számomra az olvasás nem tűnik oly kimondottan ritkaságnak, s bár tudok róla, hogy a mai világban inkább az okos telefonok fölött görnyed a fiatalság, s ritkán nyúl a kipreparált fadarabokhoz, de a hozzám legközelebb álló emberek mind ismerik és élvezik a könyvek varázslatos áldását. Ebből kifolyólag tartják azt is meglepőnek, ha valaki szépen és választékosan ír. Mondjuk én is erre próbálom sarkallni az ottani srácokat, mert véleményem szerint a helyes és szép beszéddel könnyebben elnyerik a hölgyek figyelmét. Nem áll szándékomban általánosítani, de ha az én írásomat ennyien hajlongással dicsérik, az sajnos azt jelentheti csak, hogy anyanyelvünk borzalmas hanyatlásnak indult.

A harmadik és egyben legfurcsább dolog, amivel találkoztam: az emberek nincsenek hozzászokva a kedvességhez. Ahogy az előző írásban is említettem, sokan már annak is borzasztóan örültek, hogy egyáltalán válaszoltam nekik. Sokan meséltek is arról, milyen tapasztalataik vannak a hölgyekkel, akik ezen a társkeresőn fenn vannak, s bizony nagy százalékuk igen bunkón viselkedik. Én eddig igyekeztem még a legotrombább emberrel is kedvesen beszélni, aztán vagy lehiggadt, vagy inkább ott is hagyta a beszélgetést. Ama kis százalék, akikkel normális hangvételben lehetett beszélni, pedig őszinte elismeréssel és hálával emelte ki a kedvességemet feléjük. Számomra ez nem egy meglepő dolog, annyi szeretet szorult belém, hogy néha nem tudok vele mit kezdeni. Persze a legközelebbi barátaimmal szórakozásból bunkózok, de nyilván csak viccelődöm és ezt ők is tudják. Viszont ha új embereket ismerek meg, azokkal természetesen szépen, kedvesen beszélek, mert ez az alap, ilyen a természetem. Az pedig elég szomorú, hogy ez is egy ilyen különleges luxuscikknek számít manapság. Sokan azért is kezdik paraszt hangnemben a beszélgetést, mert már eleve arra vannak készülve, hogy el lesznek küldve a búsba. Épp a mai napon panaszolta nekem egy úriember, hogy írt egy szép hölgyeménynek, van-e esetleg kedve beszélgetni vele, s nemes egyszerűséggel ki lett oktatva, hogy ez a kezdő szöveg már lejárt lemez, miért nem tudnak a pasik egy kicsit kreatívabbak lenni. Nos, ez egy társkereső. Ha egy frappáns szöveget írnak valakinek, az a baj, ha nem, akkor meg az. Mi a baj ezzel a világgal? Számomra már eleve a gesztus egy értékelendő dolog, hogy valaki szeretne időt szánni arra, hogy beszélgessen velem pár szót. Nyilván nem lehet egy képernyőn át olyan különlegessé tenni egy beszélgetés kezdetét, mint amikor valaki leszólít az utcán, vagy bárhol, élőben, de ha az ember ráadta a fejét arra, hogy egy ilyen oldalon töltse az idejét, illene az író szándékát egy kicsit jobban becsülni. Persze, nekem is írtak már intim jellegű dolgokat, amik kicsapták a biztosítékot, de azoknak elkezdtem elemezni a toronyórából áradó harangszó rezgéseinek a víz folyására mért hatásának fizikai vonatkozásait, hogy ebből a földönkívüli civilizáció által megfigyelőnek küldött Föld körüli pályán bégető klónozott birkák mennyit észlelnek, s milyen képlettel lehet ezek szőrének növekedési dőlésszögét kiszámítani a téli napforduló éjszakáján. De ez már személyes döntés, néha kifakad belőlem a költő. De csak hogy kicsit elkülönüljek a társkeresőtől, én a való életben is inkább olyan emberek társaságába keveredtem eddig, akik mind jófejek, udvariasak és kedvesek voltak hozzám. Lehet, hogy én hozom ki belőlük, lehet, hogy nem, de nagyon ritkán akadok rá olyanokra, akik helytelenül viselkedtek volna velem. Vagy az is lehet, hogy mindig jókor vagyok jó helyen :)

Szóval a lényeg, hogy nem értem… Furcsa nekem ez a világ. Ami nekem teljesen természetes, sokaknak meglepő, vagy szokatlan. Furcsának találják, ha valaki beszédbe elegyed a buszon egy idős nénivel, vagy ha például vallásos, de nem ítélkezik azok felett, akik nem. Tudom, hogy egy ember nem fogja megváltani a világot, de én továbbra is azt vallom, hogy ha egy nap már egy embernek mosolyt csalok az arcára, akkor már nem keltem fel aznap hiába!