Nos hát végül csak hazakeveredtem erről az ominózus fesztivállapotokról, megmondjam az őszintét, elfáradtam. Öreg is vagyok, mindenapjafasza bajom van. Viszont azt elmondhatom, hogy ismét csodás élményekkel gazdagodtam! Mint azt tavaly megtanultam a Malomfeszten, tartottam hozzá magam idén is: Ha már minden sötét, két dolog segít: egy jó kávé, meg a villany! Mivel mostanában nem igazán úgy történtek a dolgok, ahogy azoknak történniük kellett volna, úgy terveztem, kicsit kivonulok idén is, hogy leeresszem a fáradt gőzöket, s szívjak magamba néhány liter szeretetet. Kezdődött az utam csütörtök fél egykor. Nem nagyon szokásom egyedül utazgatni, úgyhogy kicsit izgulósan indultam el a Mars tér felé. Az rátett még egy lapáttal, hogy először Szabadkára kellett leutaznom, hogy onnan átszállva roboghassak tova Orom soha véget nem érő egyetlenegy utcájára, s hát megvalljam az őszintét, nem sokat jártam életem során Szabadkán. Egyedül meg még soha. Meg nagyjából töröm a szerbet. Na nem vesztem volna el, meg nem halok éhen, szóval ne félts, ennyire nem vagyok életképtelen (érzed-e a free style-t), csak volt bennem egy kis szorongás, hogy márpedig most emberekkel kell majd beszélnem. De kezdjük is az elején. Szóval last minute még elszaladtam délelőtt matracot venni, majd pénzt váltani, búcsúzkodni, aztán összeszedtem minden holmim, tudásom és jókedvem, majd megindultam a buszra. Tömeg se volt, klíma is volt, belelazultam az ülésbe. Két óra utazás után végül megérkeztünk a buszállomásra Szabadkán.

Nézelődtem, hátha megtalálom a buszt, ami háromnegyedórával később indult volna Oromra, izgulós, szűzlány fejjel toporogtam, felhívtam a barátnőmet, hogy most vegyekjegyet, nevegyek, kimenjek, bemenjek, tótágastálljak, szarjakmagamalá, vagy mi legyen, mire egyszer csak megállt konkrétan a pofám előtt egy busz, ékes nagy fekete betűvel írva a szélvédőn, hogy OROM… Jó’van Bogárfiam! *vállveregetés* Úgyhogy azzal a lendülettel én be is csöveltem a kis madáritató mellé (mert igencsak meleg volt, igaz lelkemre mondom, izzadtam). Tehát megvártam a negyed négyet, felszálltam, aztán ment a robogás. Elég lepusztult kis járgány volt, de a fő, hogy gurult. Nem sokkal 4 óra után már oda is értünk. Megvettem a jegyet, bementem, kerestem helyet, meg egy Esztit, aztán felállítottam a sátrat, felöltöttem a fürdőrucit meg a fesztiválfejet és indulhatott a bulika. Elsősorban a medencénél töltöttük el az időnk javát, majd ráunván indultunk tova, meglesni, hol mi van, kivel ki van, meg ilyesmi. Meg hát… hol a malom. :D

Esztivel megkerestünk két kislányt, akik a másnap bekövetkező slam poetry versenyre készültek, s tanácsokat reméltek ettől a nagyszerű művészinától, akit büszkén mondok első asszonyomnak. Ezután megnéztük a kirakodóvásárt, vettünk is egy-két csinosabb ruhadarabot, megnéztük a könyveket, kézműves stuffokat (mert hát lehetett ott ám kézzel készült bőr/nemez/vászon cuccokat venni, kitűzőket, ruhákat, ékszereket; lehetett ám agyagedényt csinálni magadnak…), majd elsétáltunk az akácosba, ahol később volt némi színészet. Számomra túl művész volt az egész, csak lőttem pár fotót, aztán le is léptünk.

Találtunk egy raklapnyi ismerőst a szalmabálák között, s némi sör társaságában átbeszéltük szinte az egész estét. Mire észbe kaptam, lemaradtam a Fokosról, ami az egész napi programból érdekelt… de nem bántam, megérte! Találtam egy lufikutyát is, amivel eljátszogattam, míg végül Dani (vagy melyik vót az, már nem tudom...) ki nem harapta (miért vagy agresszív). Egy óra tájékában végül úgy döntöttem, visszatérek legkedvesebb barátom mellé, aki a felfújható matrac szerény személye volt, pokróccal, párnával a sátor mélyén. Hajnal ötkor viszont arra ébredtem, hogy a szomszéd sátorból üvölt az Acélszív… De Endrém! Miért?

Fél hét fele, mikor már ráuntam arra, hogy nem birok visszaaludni, előszöri próbálkozásra a hirtelen felháborodás miatt, másodszori próbálkozásra meg a meleg miatt (igen, már fél7kor), tehát levedlettem a pizsamát és kerestem forró vizet a kávémnak, meg a kásának. Táplálkozás után megkerestem a kis barátaimat, akik szintén agóniában lógatták ki végtagjaikat a sátor purgatóriumi forróságából. Tusolás/fogmosás/sorbanállás kálváriája kezdődött meg, táplálék keresés, ésatöbbi. Valamivel később, mikor már ráuntam az életre, fogtam magam, béreltem egy biciklit egy hideg sörért cserébe, s nekilódultam a falunak.

Vettem pár hasznos holmit, többnyire ennivalót, meg kávét, aztán tekertem is vissza. Aznap volt a slam poetry verseny, toppon kellett lenni. Emlékszem, még tavaly is és tavalyelőtt is résen kellett lennem, mert ezt az egy apróságot, akárhol van, akárki szervezi, mindig káosz lengi körül, aztán nem árt, ha van egy külsős (személyem), aki józanésszel kordában tudja tartani az idegeket. Végül is most se volt teljesen másképp, annyi, hogy nem volt akkora fejetlenség. Az ajándékok el voltak készítve, nem volt diploma (bár vittem a flomasztert), amire neveket kellett volna rittyenteni, volt elegendő jelentkező (és csak egyetlen srác nem volt jelen), csupán kellett valaki, aki méri az időt és felírja a pontszámokat. Ennek a nehéz munkának a felelőssége hárult rám. Még szerencse, hogy addigra már ittam egy sört, különben rámentek volna az idegeim (nem).

Maga a verseny lazán végigment, sok kezdő gyermek lépett színpadra, rezgő kézzel/lábbal, elcsukló hanggal, elfelejtett szöveggel, de ahhoz képest egész színvonalasra sikeredett a progi. Volt egy-kettő igazán semmit se mondó, káromkodással teli ostobaság, de a legtöbb, még kiforratlan kis csikó nagyon szépen előadta a maga véleményét, érzéseit. Riszpekt! A végeredménnyel nem voltunk ugyan megelégedve, de majd jövőre lesznek még változtatások és újítások.

Sörpult, csapolt, strand. Áron közölte velem, hogy ne legyek olyan közel hozzá, mert a fiúk azt hiszik, hogy járunk. Így beszélsz a nővéreddel, te gané! Aztán megetettem Esztit, majd mikor már mindenki ráunt a semmire, végül elindultunk átöltözni és belelesni az életbe. Ismételten belestünk a kirakodóvásátorba, én vettem még egy felsőt, egy könyvet, egy féldrágakövületet (még alkudtam is), illetve töltés reményében feldugtam a telefonom… egy konnektorba…töltőstől… Electro-moshpit… No jó, befogtam…
A nagyszínpadon a Csaknekedkislány adta a hangulatgerjesztőt, míg mi szépen békésen ücsörögtünk a padoknál. Koncert után meg raktak valami nagy-nagy tüzet, mellette pedig kezdetét vette a tűzzsonglőrködés. Egyszer csak, fél óra késéssel elkezdődött az UpRize, mire eszünkbe jutott, hogy az Akácosban pedig a Stubborn fogja hergelni a népet, úgyhogy oda is sereglettünk hirtelen. A közönség akkora port kavart a talpa alatt, hogy konkrétan megmaradni nem lehetett a közelben. Én szabályosan menekültem elfelé, pedig szívesen lebegtettem volna a hajam. Inkább odébb somfordálva beszélgettem a kis barátaimmal, már amennyi épp mellettem maradt belőlük. Koncert végével indult a Lucy Dreaming, amit szintén nagyon csípok. Viszont egynél tovább megint csak nem nagyon tartott a buli számomra, végül bemásztam a sátramba, oszt jóéccakát. Sikerült legalább hatig aludnom, zavartalanul. Fogmosás, fürdés, kávé, meg a könyv, amit tegnap vettem. A sátor háta mögötti árnyékban döglöttünk Esztivel, aki nagyon nem érezte jól magát. Aztán felkerekedtem megkeresni a fiúkat, főképp Marcit, aki elvileg hozott nekem enni. Meg is találtam őket az étterem mögött, terüljasztalkámmal. Azzal a lendülettel lecsüccsentem tömni a fejem.

Nagyjából az egész napot ott töltöttük az árnyékban. Fáradtak voltunk, büdösek és nyomorultak. Én jobbára olvastam, vagy Áronnal pancsoltam. Próbáltunk napozni is, de égette a seggünket a beton. A törölköző se sokat segített. Aztán csak-csak ráuntunk erre a nagy semmire, mentem átöltözni, aztán irány az aréna. Láttuk, hogy a távolban jönnek a felhőzetek, fúj a szél, s elkezdtünk aggódni a sátraink miatt. Így Danival összebeszéltünk, összepakoltuk a sátramat, s bepakoltuk az övébe. Így az enyém nem ázott be, az övét meg nem kapta fel a szélvihar. Ami a koncikat illeti: Sin seekasnak kb a végét értem el, de az szokásosan szép volt, jól szólt, ahogy szokott. Később nem sokkal megjelent Ágnesem, akivel körbejártuk a környéket. A folksátorban vásároltunk fröccsöt, aztán nagyszínpad. Ott épp egy szerb banda, a Kal indította be a gépezetet. Szokatlan stílus volt, cigány zene ska-val keverve. Hatalmasat mulattunk reá. Gyingyiringyibubámáró dzsitrijeeeeeee, dzsuzsijeeee… !!! (nem tudom a szövegét, ne nézz rám)

Később volt az Akácosban Dungaree, a nagyszínpadon meg Belga, az ember meg döntse el, hogy hova menjen. Viszont az est további részei elég haloványak számomra, mert megmondjam őszintén, ittam. Szóval bármit műveltem, nem vállalom érte a felelősséget. Annyi biztos, hogy reggel már a sátorban ébredtem egy alvó Danival a hátam mögött, meg kopogó esőcseppekkel a sátor falán, miközben a folksátorból még mindig szólt a muzsika. Fél/egy órányi punnyaszkodás után összeszedtük magunkat, meg a sátrat, bedobáltuk a dolgainkat a kocsiba, aztán összeszedtük a többieket. 9 körül már indulásra készen voltunk.
Először még csak Zentáig mentünk, üvöltetve a jó öreg Kornt, Szegedre csak délután jöttünk fel Ájronnal, addig meg kaptam némi tápanyagot, meg ágyat, meg kultúrált wc-t. Aztán délután fél6kor hazaértem. Itthon már a hajamat is megmostam, a ruhákat bevágtam a mosógépbe, megfáradt testemet pedig kiterítettem az ágyra, hadd lebegjen, mint lelkem a végtelen szereteten, mit összegyűjtöttem és magammal csempésztem keresztül a határon.

Azt azért bevallom, mivel, hát semmilyen buli nem lehet tökéletes, ha valaki nincs ott, aki fontos, egyetlen férfi (lol) nagyon hiányzott nekem e három nap alatt, de szívemben, s az ellőtt univerzumlerombolóan zsibbasztó szóviccekben végig mellettem volt. BogárÁkos iz lájf! <3

Jó újra itthon :D