Hangulattalan estet fest fölém
egy feslett ecset, melyet
valaki akkor rejtett el a zsebemben,
mikor a szobájából végleg kiléptem.

Azóta vagyok itt magam,
falam hallgat, a pokróc ölel.
Párnám itatom, sebeim nyalom,
s a zene csendben betakar.

Pokolba a rímekkel!
Tudod, már nem nagyon érdekel,
ha nem hasonlítok magamra.
A régi dalok elenyésztek,
a ráncok is már mélyebbek.
Hiányzik az élet! A hangok,
az arcok, a mosolyok...
a mosolyom...
A Fogtündér is lopni jár ide.
nem csoda,ha csukva minden száj.
Belém a lélek is már csak hányni jár.
Pedig kár,
mert régen tudtam szeretni,
örülni, nevetni!
Most már csak másokat bíztatok.
Menjetek! UJJONGJATOK!-

Mert az élet szép...
ha nem itt vagytok...

Pokolba veletek!
Az élet könnyű és boldog?
Ti már szerelmet is csak loptok!
...s csináltok belőle egy jó kis posztot...
S bár arcuk a képen sugárzik,
a tükörtől elfordulva
a sarokban sírnak némán.

Az élet majd szép lesz,
egyszer, ha nagy leszek.
Ha majd krumplit nem csak magamnak veszek,
s ha majd az ágyam nem lesz hideg,
s ha végre őszintén érezhetek,
akkor majd fellélegezhetek.