Oly rég is volt már, mikor az utolsó bejegyzést írtam, hogy úgy döntöttem, ismét zúdítok ide pár liter nyálat. Viselkedéseket magyarázni, elemezni nem egy egyszerű feladat. Még akkor sem, ha a sajátodról van szó. Néha magam sem értem, mit miért csinálok úgy, ahogy, s bele kell merülnöm nyakig egy hosszú gondolatfolyamba, mint Micimackó egy csupor édes mézbe, hogy teljes egészében meg tudjam érteni, vagy fogalmazni. Nem ez az első és (szerintem) nem is az utolsó próbálkozásom arra, hogy leírjam, mi is jár a fejemben épp akkor, amikor nem jár benne semmi. Enjoy!

Nos, két következő esetleges, hétköznapokat megnehezítő problémám a szemkontaktus kerülése, illetve a hallgatagság. Előbbit valójában sosem említik meg, de én magam észre szoktam venni, csupán még sosem gondolkodtam mélyebben azon, miért is olyan jellemző ez rám. Utóbbit viszont sokan szóvá tették már, hogy túlzottan csöndes vagyok, keveset beszélek, s sokan hiszik, azért, mert nem akarok velük beszélni. Pedig ez nagyon is távol áll az igazságtól.

Először is elmagyarázom, miféle jelenség ez, egy példa szituáció segítségével. Adott egy új ember. Sose láttam még azelőtt, de ott áll/ül előttem, és igyekszik velem beszédbe elegyedni. Sokak számára ez egy egyszerű hétköznapi jelenség, ezzel én magam is tisztában vagyok. Nem nagy kunszt, hallgatod, kérdezel, aztán mondasz magadról te is pár dolgot. Na, igen! Csakhogy ez számomra nem egy ilyen könnyű menet. Észrevehetőek olykor rajtam a következő dolgok: gyakran nézegetem a poharamat, vagy bármit, ami előttem van, kifele lesek az ablakon, körbenézek a szomszéd asztalok felé, a ruhádat/kezedet/lábadat nézem; ha nekem szegeznek egy kérdést, néha pár percig csendben vagyok, mire kinyögöm a választ, akkor is vagy dadogok, vagy kicsit értelmetlenül fogalmazom meg a mondandóm; esetleg kétségbe esve nézek, hogy JÓ ISTEN, MOST MIT MONDJAK??

Akkor most elmesélem, hogy mi áll ennek a fura viselkedésnek a hátterében. Képzeld el, hogy a fejedben folyamat kattognak a gondolatok, figyeled az illető mondandóját, a szavait, a mozdulatait, gesztusait, mint egy jó hazugságvizsgáló, rá vagy hangolódva és koncentrálódva arra, hogy a beszédpartnered számára teljesen átadd magad, jó hallgatóság légy, esetleg reagálj valami módon a hallottakra. Emellett figyelsz arra is, hogy az arcmimikád sose tükrözzön unott, zavart, kellemetlen ábrázatot, nehogy kizökkentsd a beszédből. Figyelsz arra, hogy ne lássa rajtad, mennyire zavarban vagy per pillanat (merthogy zavarban vagy), igyekszel nem elpirulni, akármikor a szemébe nézel, legyen akár fiú, vagy lány, egyre megy. Új ember, szeretnél minél jobb benyomást kelteni benne, lássa rajtad az érdeklődést, hogy kellemesen érzed magad vele. Ettől pedig, hogy ily sok mindenre kell figyelned egyszerre, hajlamos vagy… egyszerűen fogalmazva, beparázni. Aztán ha beparáztál, a csöppnyi eszed ezt veszélyként fogja fel, elkezdesz ide-oda nézelődni (azaz rejtekhelyet, menekülési utat keresel reflexből), mindennek tetejébe blokád alá kerül az agyad, mivel a szimpatikus idegrendszered elvonja a vért az agyadból, a szervezeted beáll a menekülésre, a gondolatok eltompulnak, s csak ott ülsz és fogalmad sincs, mit is mondhatnál. Nincs egyéb a fejedben, mint egy zsák krumpli, amitől csak még kellemetlenebbé válik a szituáció, s ez az ördögi kör egyszerűen megállíthatatlan. This is how I roll, sadly.

Nem tudok olyan időszakot kiemelni az életemből, amikor ne lettem volna szégyenlős idegen emberek társaságában, ne akartam volna egy beszélgetés kezdeményezése helyett inkább bezárkózni a szobámba és egyedül ott kuksolni, amíg mindenki haza nem megy. Sajnos lassan kezdek még ma is felszabadulni mások előtt, bár jobbára már sikeresen rejtem. Akinek ma azt mondom, hogy egyébként én baromi szégyenlős vagyok, az általában nem hiszi el. Viszont ez az igazság! Ez nem jelenti azt, hogy kerülöm a társaságot, hogy nem szeretem az embereket, vagy ne adj’ úristen antiszociális lennék, szimplán csak gátlásos vagyok kezdetekben, ennyi az egész. Emiatt, hogy ilyen mértékű zavarban vagyok, kerülöm a szemkontaktust. Ez amolyan védekező reflex, mint a struccpolitika, ha én nem nézek rád, nem láthatod a szememben, hogy valójában mennyire kellemetlen nekem ez a szituáció. Ha mégis összeér a tekintetem a másikéval, akkor felborul a rendszer, elvesztem az irányítást az agyam felett, elpirulok, elkezdem összekeverni a szavakat, beakad a nyelvem, rossz ragokat társítok a szavakhoz, vagy egyszerűen csak leblokkol az agyam, s egy hang nem sok, annyi se jön ki a számon. A legrosszabb, amit ilyenkor hallhat egy hozzám hasonló, mit már máskor is említettem, a „Mesélj magadról”. Mit? Mégis mi lehet bennem érdekes? Iskola? Család? Barátok? Tervek? Célok? Nézetek? Nemi beállítottság? NE CSINÁLD EZT VELEM! Sokkal könnyebb úgy magamról beszélnem, ha kérdeznek. Magamtól nem tudom, mi az ami érdekelheti a másik embert, és mentsen meg a jóságos Devla, hogy bárkit untassak. Ez a másik, amit tudni kell rólam, nem vagyok az az irányító típus. Főleg a beszélgetéseket nézve. Minden elismerésem azoknak az embereknek, akik órákig tudnak folyamatosan beszélni, de én csak bizonyos idő után vagyok ilyen. Ha már ismerlek, ha már találkoztunk háromnál több alkalommal! Sajnos, de ilyen sz@r természetem van. Persze vannak olyan emberek, akiknek olyan a kisugárzásuk, hogy már az első alkalommal meg tudok nyílni előttük és nem félek megmutatni, mennyire beteg is néha a fejem, de az újonnan megismert emberek 90%-ánál ez nem megy ilyen könnyen. Él bennem a megfelelni akarás, hogy elfogadjonak, hogy ne nézzenek naiv kislánynak, se hülyének (pedig az vagyok), se buta neandervölgyinek. Állandóan félek attól, hogy untatom a másikat, vagy ha valamiben nem értünk egyet, akkor kevesebbre fog tartani, vagy sose tudhatom, mennyire bízhatok valakiben, hogy igazán megnyissak felé egy utat, amit mások, akik hosszú évek óta közel álltak hozzám, nem tartottak tiszteletben. A legrosszabb rémálmom pedig, ha nem tartanak viccesnek. :( Nevessé’ a poénjaimon, jóóó?

Tudom, tudom, magamnak is szoktam napi szinten hegyi beszédeket tartani, hogy nem kell törődni azzal, mit gondolnak mások, csak lazán, add magad, érezd jól magad, engedd el magad és a többi, és a többi. Ha ilyen könnyű lenne, mint ezeket a sorokat leírni, hidd el, nem töltenék időt azzal, hogy ezt leírjam. Évek munkája van abban, hogy ettől az akadályozó érzéstől szabadítsam magam. Mostanság is van, hogy kellemetlen szituációkba zavarom magam (pl. meghívatom magam valahova, ahova semmi kedvem, vagy merszem nem lenne elmenni), mivel kényszerhelyzetben esetleg legyűröm a félelmeket és sikerül egy valamelyest épkézláb interakciót létesítenem. Lehet, hülyeségnek hangzik, vagy csak „jókifogásnak”, de sajnos ez egy létező dolog. Küzdök ellene, igyekszem rajta felülkerekedni, csak nem mindig sikerül.

Ugyanez a probléma felmerülhet nagyobb társaságban is, ha esetleg csak egy-két személyt ismerek egy bulin/szülinapon, viszont olyankor annyi segítségem van, hogy van alkohol, ami segít felszabadulni, levetkőzni a gátlásaim. Na persze ennek megvan az a veszélye, hogy a pohár kicsit megszalad, aztán nem csak a gátlások vesznek el, hanem az emlékek is. Meg olyankor különben is hajlamos vagyok hülyét csinálni magamból, szóval ez nem az igazi megoldás. A megoldás abban rejlik, hogy végre sikerüljön kibékülnöm magammal teljesen, ami igazából már egészen jól megy. A tavalyi és idei évben elég sok új embert ismertem és kedveltem meg, ami még inkább segít abban, hogy az önbizalmam a helyén maradjon.

A párválasztást tekintve még nem vagyok azon a szinten, hogy bármit is merjek kezdeményezni, mert az az ember mellett, aki tetszik, egy tökéletes roncs vagyok, teljesen oda nem illő dolgokról vagyok képes magyarázni, vagy csak ülök ott és nézek magam elé, megszólalni sem merve. Remélem, egyszer eljön az a pillanat is, amikor ezt is le fogom küzdeni, mindenféle tudatmódosítás nélkül. :D

Igen, tisztában vagyok a magam pozitív tulajdonságaival, hogy érdekes és szellemes kislány vagyok, a szerénység a másik nevem, de attól még ezt a küzdelmet nehéz megvívnom, nem szűnik meg csak úgy csettintésre. Tűnhet úgy, hogy kerülöm az embereket, vagy magamnak való, arrogáns, befordult ember vagyok, akivel baromi nehéz találkozni, mert sose ér rá. Tűnhet úgy, ha találkozol velem, hogy semmi kedvem veled lenni és máshol jár az eszem. Most már tudod, hogy valójában mi áll a háttérben, hogy egy nyuszi vagyok, néha fel sem merem venni a telefont, ha idegen szám hív. Nem azért nem nézek rád, mert nem vagyok rád kíváncsi, és nem is azért nem beszélek, mert nincs mit mondanom. Egyszerűen csak kell egy kis idő, hogy megszokjam mások jelenlétét, idő kell, hogy felszabaduljak, kinél több, kinél kevesebb. Nem vagyok mindig egy összeszedett ember, de ez nem jelenti azt, hogy soha nem is vagyok az. Ha használati utasítás kell mellém, csak annyit mondok, egy kis türelem kell hozzám, semmi egyéb.

Azért mondom ezeket el, mert tudom, nem én vagyok az egyetlen. Nem azért, hogy magamat tegyem érdekesebbé, egyszerűen csak frusztrál, hogy sokak el sem hiszik, hogy ilyen van, hogy bizonyos helyzetek egy embernek igazi kihívást jelentenek. Vannak, akiket rosszul ítélnek meg, csak mert nem adtak nekik elég időt, hogy igazán megmutassák önmagukat. Nem megy mindenkinek olyan könnyen a nyitottság és a közvetlenség, de higgyétek el, hogy próbálkoznak. A saját példámmal csupán betekintést szerettem volna nyújtani nektek, hogy valójában mi is járhat annak a fejében, aki a sarokba van húzódva és egész este nem szól senkihez, vagy akinek gondjai vannak a csajozással/pasizással, vagy akár csak a barátkozással is. Vannak enyhébb esetek is, de vannak sokkal durvábbak. A legjobb tanács, amit adhatok, ne erőltessetek náluk semmit, azzal csak rontatok a helyzeten! Ne bagatellizáljátok a problémáit! A „Csak menj oda és beszélj vele” egy teljesen használhatatlan tanács, köszönjük szépen!

Csak, hogy érthetőbb legyen: Hiszel Istenben? Nem? Jó, akkor mit szólnál, ha azt mondanám, hogy csak gyere el velem templomba és higgy benne? Ugye, hogy ez nem így működik? Nos, a szorongásos emberek hétköznapi problémáinak megoldása sem így működik. Lehet, egyszerűnek tűnik, de nem az. Kritikák helyett inkább bátorítsuk és támogassuk egymást! Köszönöm a figyelmet!