Tegnap még mást is láttam.
De nem úgy érzem, ahogy vártam,
hogy majd ha kapituláltam,
elfelejtek érezni;
ehelyett belül kezdtem vérezni,
ráncolt homlokkal, száraz torokkal
életkedvet mentem vedelni.
Mert úgysem lát meg más,
könnyelműségem a hibás,
hisz könnyen veszik, mit könnyen adnak.
De vajon milyen lehet annak,
aki ily könnyen lép is tovább?
Aztán jött ez a várva-váratlan fordulat,
de elfordítom most arcomat,
mert ezt már nem mertem látni,
feleslegesen sóbálvánnyá válni,
majd együtt hálni,
úgy ismét, hogy ezt meghálálni
a kutya se fogja nekem.
Inkább elmerültem,
az ajtót is elreteszeltem,
lelkemben tesztelem, az est pedig legyen fesztelen,
testem meztelen, fejem esztelen…
Te lenn, én fenn, vagy fordítva,
hangtalanul ordítva.
Sehol se volt előre megírva,
s most mégsem keltem sírva.
Agyam papírokba temetve,
zsigeri monotonitástól elvetemedve,
magasfeszültségbe belemerevedve,
egymás szemében elmerengve,
elméleteket emelve, az elmét elengedve,
menekültként feszegetnék országhatárokat,
figyelmen kívül hagyva a károkat.
Izzíts bennem őrjöngő lángokat,
majd tekerj nekem egy szálba álmokat,
aztán szívj magadba,s fújj ki a szádon,
lásd, ahogy a füst táncát járom,
libbenek, forgok kecsesen, csak neked!
Ámuljon bele két szemed.
A reggeli szoba zamata, homályos fénye
takar, s a kar, mely utolsó reménye
egy szorító izomorsó vad ölelése.
Öled közelsége, az éj utolsó nyögése,
az erkölcsök pusztulása,
mélybe hatolt vér zúgó folyása
az emlék, ami megmaradt.
Egy tapintás, mi a bőrömre ragadt.