Nem panaszképp, csak egyszerű önelemzés miatt írom e sorokat. 

Nem olyan rég, mióta jobb dolgom sincs, mint a kilencgeget lapozgatni, ráleltem egy raklapnyi képregényre, idézetre, bölcseletre, melyekben az emberek valami, addig számomra ismeretlen betegségről beszéltek, úgynevezett Social Anxiety, vagy magyarul szociális szorongás. Megvalljam az őszintét, először nagyon az idegeimre mentek ezek a posztok, mert úgy gondoltam, ez is olyan kitalált betegség, mint az Amerikában divatos ADHD, avagy a kóros hiperaktivitás, amikor is a gyerek annyira problémás, hogy nem tud egy helyben maradni, nem lehet lekötni. Bár ezt régen úgy oldották meg a jó öreg tanárbácsik-nénik, hogy adtak egy kiadós átszállóst a kölöknek, hogy az leüljön a seggére és tessen odafigyelni az órán, de ma már a szegény gyerek lelkére vigyázni kell, és inkább tömjük meg drága gyógyszerekkel, mert a pofontól majd sérül a lelke és olyan befordult, vagy ne adj úristen agresszív állat lesz, hogy majd csak nézhetünk. Ennek köszönhető a sok beképzelt és idegesítő balfasz, akikkel nem lehet mit kezdeni, mert sosem tanították meg neki, mikor illő befognia a pofáját.

Viszont, minél többet jelentek meg ezek a kis posztok az S.A.-ról, annál inkább kezdett érdekelni, mi is lehet ez, mert félelmetes, de kezdtem személyes problémákat felfedezni a rajzosított szövegekben (deez are my struggles, too, bitch). Mégis akkor mi lehet ez? A szociális szorongás, vagy csak simán szorongás, mint kiderült számomra, nagyon is valódi betegség, s mint sokan mások, én is szenvedek ebben. Mert sokan vagyunk, csak erről senki nem beszél igazán. Legalább is felénk nem igazán. Elmesélem a történetem. Nem azért, mert annyira nyafogni van kedvem, hanem azért, mert ez a kálvária, amit megjártam önmagam megismerésével, számomra lejegyzendő fontosságú, s esetleg, ha Te szeretnél egy kicsit jobban megismerni engem, vagy mindazokat, akik érintettek a témában, meglehet, érdekesnek fogod találni, vagy akár hasznosnak.

Nem akarok túl sokat pofázni a pszichológiai hátterekről, mert olyan kifejezetten sokat nem értek a pszichológiához. Annyi viszont számomra is evidens, hogy a szorongás nem egy veleszületett dolog és nem is egy megjátszható, kitalálható betegség. Ha már csak Freud neve felvetül, eszünkbe jutnak azok a bizonyos szakaszok, a krízis, a frusztráció és a fixáció. Ebből kiindulva már nagyjából, parasztlogikával el is tudjuk magyarázni a szorongás eredetét. Bár nem konkrétan és nem diagnosztizálva az okot, vagy a konkrét eredetet, de mégis meg tudjuk érteni a rejtett félelmek mivoltát. Na ezt asszem csodaszépen megfogalmaztam! Tehát, hogy egyszerűsítsem, a gyermekkori fejlődés valamely szakaszán, amikor a frusztráció megjelenik, történt valami, ami miatt azt a frusztrációt (maradjunk a jó öreg Freudnál) nem sikerrel zárulóan élte meg az adott személy, s nem sikeresen lépett a következő szakaszba. Ez pedig az egész életre kiható következményekkel járt valahol az agya rejtett zugaiban. Ez lenne akkor a fixáció. A lelke egy darabja ott maradt abban a pontban, ahol a frusztrációt megélte, s emiatt tör elő belőle a szorongás... na de kinek magyarázok, ezt nyilván vágjátok ti is! 

Nos akkor vágjunk bele! This is my crashed soul, I will be your guide!

Kezdetnek annyit letisztáznék, hogy nem szívesen beszélek magamról, az érzéseimről, fájdalmaimról, olyan témákról, amiben teljesen meg kellene nyílni, kitárulkozni, levetkőzni és sutba vetni a korlátokat. Súlyos korlátok között tartom a lelkem, s ennek igen komoly okai vannak, utóbb megérted majd, miért. Nehezen barátkozok, kezdek beszélgetést, s sok minden más is van, ami számomra nehéz, ami neked lehet teljesen egyszerű hétköznapi dolognak tűnhet. Amiért most mégis úgy döntöttem, megírom, mi zajlik idebent, annak annyi az oka, hogy már beelégeltem az olyan kérdésekkel, amiket majd utóbb le fogok írni (most példának okáért egy ilyen: Miért nem mész oda és köszönsz neki?). 

Sokat meséltek anyámék, milyen voltam kiskoromban, bár több dologra emlékszem magamtól is. Ezeket a dolgokat, s a megmaradt érzelmeket elemezve olyan eredményekre jutottam a mai személyiségemet illetőleg, ami sokban megdöbbentett. Sok mindenre rájöttem, miért is van így, vagy úgy, miért vagyok ilyen most, amilyen vagyok. Egészen úgy két éves koromig nem volt velem semmi baj, de ott történt valami, amitől egyszerűen befogtam a számat. Nem produkáltam magam, nem nagyon beszéltem, nyílt napokon az oviban sosem jelentkeztem, úgy nagyjából elvoltam a saját kis világomban. Anyám mesélte, hogy az általános kezdése előtt megkérdezte az óvónőmet, hogy érdemes-e egyáltalán beíratni oda engem, nem lesz-e velem valami gond. Ő akkor elmondta nekik, hogy nincs velem semmi baj, mert nem vagyok buta. Tudok én mindenre helyesen válaszolni, ha kérdeznek, csak annyi a lényeg, hogy nem szeretem magam produkálni, mint a többi gyerek. Nem igénylem, hogy figyeljenek rám, vagy hogy a központban legyek. Lehet, hogy ez csak számomra evidens, de normális esetben az ember ráhagyja a gyereket, hogy akkor ilyen és akkor ilyen marad.

De. Az én szüleim nem így fogták fel a helyzetet. Mert persze amellett, hogy nem produkáltam magam a tanárok előtt a későbbiekben sem, ugyanúgy a barátkozással is úgymond problémáim akadtak. Szünetekben jobbára egy vagy két gyerekkel lógtam, szülinapokon is egymagam babáztam, míg a többiek mind kint labdáztak és így tovább. Nekem ez egyáltalán nem volt rossz, szerettem egyedül lenni, boldog kis antiszociális voltam. De persze a szülők beszartak. "Miért nem játszol a többiekkel? Miért nem mész te is ki a testvéreddel a többi gyerekhez? Miért ülsz itthon? Miért vagy egyedül? MIÉRT MIÉRT MIÉRT????" Gondolhatjátok, hogy a Mert nekem így jó, nem volt elegendő magyarázat a helyzetre. Ki kellett találnom mindenféle kifogást, miért nem vagyok a többiekkel. Azt mondtam, hogy nem szeretek velük játszani, mert parancsolgatnak, vagy nem is tudom. Valamit behazudtam, annyi a lényeg. Így bár egy időre békén hagytak a buta kérdésekkel.

Sosem éreztem olyan fontosnak, hogy olyan legyek, mint a bátyám. Ő szeretett középpontban lenni, csak úgy hordta haza a barátokat, és még sorolhatnám, milyen fantasztikus egy ember volt már gyerekkorában. Voltak köztünk konfliktusok, bőven. Ő nagyon domináns is volt, én meg kicsi, gyenge és nem tudtam megvédeni magam. Persze sokszor voltam provokátor is, nem tagadom. A lényeg, hogy rengeteg ellentét és egyet nem értés született köztük, mert nem vagyunk egyformák. Nagyon nem! Ez a mai napig is látszik, Ő fent áll a színpadon, én pedig egy zugban ülök egy asztalnál és csendben tapsolok. De maradjunk még a múltnál.

Hetedikes koromban nagy nehezen elkezdtem nyitni a szociális élet felé. Olyankor kezd ugye mindenki legénykedni, nagylánykodni, meg persze annyit gyötörték a fejem addig, hogy takarodjak barátkozni, mert úgy a normális, hogy összeszedve minden erőmet, kimásztam a többiekhez. Valójában sosem éreztem magam jól köztük. Kint voltam, de velem alig beszélt valaki, olyan témákról karattyoltak, amikhez nem tudtam hozzászólni. A fiúk autókról, motorokról, traktorokról, meg az isten tudja miről beszéltek folyton, a lányok meg arról, hogy épp most kinek a kijének a kije, kinek a kijének az exének a kijével kavar, vagy ilyesmi. Én ilyenekről nem tudtam beszélgetni. Ritka eset volt, amikor valami épkézláb téma felvetült ezek a gyökér falusiak között. Amikor volt köztünk egy-két idősebb humor herold, mint példának okáért a Szasa, akkor legalább volt min röhögni, úgy még a hülye is jól érzi magát természetesen. A legjobb kint töltött estéim viszont sosem lányok, hanem fiúk társaságában múltak el, lelkizés, család, barátok, iskola és jövő témákat vesézgetve. De az ilyen természetesen nagyon ritka volt.

Az lett a vége, hogy éheztem mások figyelmére és barátságra, mert hát mindenki azt mondja, hogy ez a normális, meg hogy emberek közt a helyem (még ha nem is érzem köztük jól magam). Hiába éreztem én, hogy nem vagyok odavaló, azt vágták csak mindig a fejemhez, hogy én vagyok az, aki meg se próbál beilleszkedni. Ezek közé? Akik egymást is a legmocskosabb módon beszélik ki és ócsárolják a hátuk mögött, aztán meg egymás szemébe mosolyognak és *hárompusziöleléssel* köszöntik egymást? Ezek közé, akik kinevetnek, amiért zeneiskolába járok? Akik kinevetnek, hogy hegedülök? Akik kinevetnek, hogy néptáncra járok? Akik kinevetnek, hogy megtanultam hímezni? Akik kinevetnek, hogy énekkarba járok? Akik szénnébaszogatják a lelkem, amiért szívesebben lógok a másik két antiszoc osztálytárssal (Esztivel és Ritával), mint velük? Tényleg én vagyok a hülye, hogy ez nekem nem kell! Akikkel mégis sikerült közelebbi bizalmas kapcsolatot felépítenem, előbb-utóbb mind hátba szúrtak. Elég korán rájöttem arra is, hogy én vagyok az a barátnő, akit akkor keresnek, ha már senki más nem ér rá. Amikor köztük is voltam, akkor is úgy éreztem, hogy idegesítem őket, hogy ha mondok is valamit, azt gondolják magukban, hogy "Istenem, miért kell ennek kinyitni a száját? Minek jött egyáltalán el? Ki a faszom hívta?" Találtam is erre egy jót, itt ni:

És ez nem túlzás, nem hiszti, ez csak feketén fehéren az a dolog, ami a fejemben folyt, míg ezek az emberek között voltam. S erről a dologról nem is tudtam kivel beszélni, mert tudtam, hogy senki nem értené meg igazán, mert a családban senki nem ilyen, senkinek nincs a szocializációval baja, el se tudnák képzelni, hogy ez milyen nehéz. Most gondolj csak bele Te, akinek soha nem volt problémája az emberekkel. Képzeld el, hogy milyen szar, hogy inkább elkezdesz sírni, minthogy felvedd a telefont, mert akkor emberekkel kell szociális interakciót folytatnod? És anyádék forszírozzák, hogy te igenis vedd fel a telefont. De te belül érzed, hogy nem akarod, mert félsz valamitől, félsz az emberektől, jobb szeretsz inkább az ilyen dolgokból kimaradni. Vagy ha elküldenek a boltba, és véletlenül nincs a boltban az a dolog, amiért anyád küldött, de az eladó felajánlja, hogy van helyette más... de ha anyunak otthon az nem jó, mert neki az kell? Akkor mit mondjak? MIAFASZTCSINÁLJKÚRISTEN!

Félelem és reszketés Las Vegasban! Tényleg! Az egész világ hatalmas és félelmetes egy ilyen félénk és szégyenlős embernek, aki telve van szorongással. Konkrétan idegen emberekkel nemhogy nem tudtam beszélni, annyira zavarba jöttem előttük, hogy rájuk se tudtam nézni. Ha meg tetszik valaki, arról ne is beszéljek :D Onnan lehetett tudni, ki tetszik nekem, hogy azt a személyt messziről elkerültem és megszüntettem vele minden létező interakciót. Viccesen szól, igaz-e? De higgyétek el, hogy pokol az ilyennel együtt élni, amikor meg se szólalsz mások előtt, és közben zajlik a buli a fejedben, hogy a másik most épp gonoszul ítélkezik feletted. Tele voltam sötét gondolatokkal, mielőtt elindultam középiskolába is...új hely, új emberek...anyám, borogass! De mégis beleadtam apait-anyait abba, hogy megváltozzak, hogy más legyek, hogy ne önmagam legyek, hanem én is olyan társasági személy legyek, amilyennek lenni kényszerít a világ, amit erővel próbálnak elvárni tőlem.

Mielőtt robbant volna bennem a bomba, szerencsére találtam magamnak egy fiút, aki elterelte a gondolatokat... vagy mégsem? Lássuk csak! Ő is folyton baszogatta a lelkem, amiért nem vagyok egy beszédes egyén, hogy társaságban is többnyire ülök és figyelek, nem barátkozok, meg ehhez hasonlók. Plusz, szerette azzal produkálni magát a barátaim társaságában, hogy a gyengeségeimet ecsetelte, igen gúnyos hangnemben. Vegyük is ezt egy ilyen új alcímnek, hogy a társaságban való basztatás:

Elsősorban visszacsúszunk megint pár évet. Ugye az megvan, hogy minden kisgyerek butaságokat beszél, vagy egyáltalán nem helyesen rakja össze a mondatait. Na engem szorozzatok meg százzal! Ezt pedig mai napig is felhozzák, mekkora baromságokat voltam képes mondani, amikor önprodukálásra kényszerítettek a fél rokonság előtt szülinapokon meg ilyenek. Lényegtelen, hogy nagyon a szívemre vettem, ha kinevettek. Lényegtelen, hogy gúnyolódásnak és sértésnek éltem meg, amikor ezeket a pillanatokat újra és újra előhozták. Aztán amikor megsértődtem és elvonultam, én voltam a hülye, mert nem tudok magamon nevetni, nem értem a poén lényegét, hogy ezen nem kéne megsértődni, meg pukkadni, meg játszani az eszem. Én kérek elnézést, hogy nem reagálok boldog nevetéssel arra, ami nem esik jól. És ez ment nagyon nagyon sok és hosszú éven át.

Következő alcím, a srácok. Mint úgy normális, tizenhárom-négy évesen, ahogy mondtam is, megindul a szexuális-szerelmi élet a fiatalságban, dúlnak a hormonok, mindenkinek tetszik valaki, udvarlás, hajhúzgálás, satöbbi. Na nekem is minden héten más tetszett, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a szimpátiámat titokban kell tartanom, mert volt egy nagyon idegesítő bátyám, aki nem átallott mindenkinek árulkodni arról, ki tetszik nekem. Annak is, aki éppen tetszett. Hát nem segítettél egy hangyafasznyit sem, baszd meg! Nem tekintettek rám természetesen sosem úgy, ahogy a többi lányra. Nem érdeklődött irántam senki, mert én nem voltam olyan, mint a többi lány, akik vernyákoltak, kiöltöztek, központban voltak, értelmetlen baromságokról beszéltek, sminkekkel, meg ilyen csajos dolgokkal foglalkoztak és állandó jelleggel riszálták a picsájukat. Aztán ami a legmélyebben érintett a legnehezebb életszakaszomban (14 évesen, tökéletes 55kg-os súlyommal, soha nem néztem ki jobban, mint akkor), amikor édesapám leültetett a nappaliban, hogy nézzek magamra. Idézem: "Megnézted már, hogy egyik barátnődnek sincs ilyen combja, meg vádlija, mint neked? Jó lenne, ha elkezdenél odafigyelni az alakodra, mert így nem fognak szeretni a fiúk!" Kösz fater! Szó faking júzful tanács, hogy baszódnál meg! Természetesen napokig sírtam emiatt és bármikor a tükörbe néztem, egy kövér lúzer picsát láttam, akit sosem fognak szeretni, ha nem lesz olyan csont és bőr mint a barátnőim. Megjegyzem kézilabdáztam már négy éve, mégis mire számítottak, hogy fogok kinézni ettől? :D 

Csak gyűltek az évek során a kérdések, amiket felém intéztek. Egyik haverom egyszer azt kérdezte, hogy miért nem volt sose fogszabályozóm. Mondtam, hogy nem volt rá sose pénzünk. A srác két orvos gyereke, tehát fingja nem volt arról a lehetőségről, hogy valakinek nem telik arra, hogy ilyen dolgokat megvegyen. Még ő nézett hülyének: "Szerintem mindenre van pénz, csak szánni kellene rá! Hát nem akarsz szép lenni?" THX, so fuckin' much!

Nagyon...nagyon sok nehézségen kellett keresztül mennem, amik borzasztóan lerombolták az önbizalmam, és mindenki csak nézett, hogy ugyan mi a fasz bajom van, semmiségeken sírok, lényegtelen dolgokon pörög az agyam állandó jelleggel. A legutóbbi, amit a szüleimtől kaptam, figyeljétek: Gyógyszertan ellenőrzőre két ötöst kaptam, mert annyira jól sikerült, a tanár külön kiemelt engem, és megdicsért az egész osztály előtt, kifejezte, mennyire büszke rám, hogy ilyen jól megértettem az anyag lényegét. Persze én zavarba jöttem és legszívesebben elbújtam volna, mert mindenki engem nézett. Erre apám annyit mondott, hogy jó lenne, ha leszoknék végre erről, hogy nem produkálom magam, nem vagyok már óvodás, hanem viselkedjek úgy, mint egy normális ember és vívjam ki a tanáraim tiszteletét. HALÓ! Mintha lenne rajta egy kikapcsoló gomb, hogy na, mostantól nem lesznek szorongásaim, jeah, szabad vagyok, bejjbe! A túlgondolás sem egy befolyásolható dolog. Gyerekek, az egy átok! Olyan, mint amikor elveszted az uralmad a lejtől lefelé guruló biciklin, és tudod, hogy fájni fog, de nem tehetsz már semmit, mert a fejedben már elszabadult a pokol és nem fog a fék. 

Amikor valaki kedvesen viselkedik veled, aztán estére már elképzeled vele a közös jövődet, holott szerencsétlen ember csak barátságos volt veled. Te nem akarsz ennyit agyalni, de képtelen vagy leállítani a benned villámként röpdöső gondolatokat, elméleteket, hogy mi lenne, ha, meg az ehhez hasonlók.

A kapcsolati életemre az egyetlen normálisnak mondható hosszú kapcsolatom se adott boldogító önbizalmat, sőt, mindinkább lerombolt bennem minden emberekbe vetett hitet. Tudjátok ti is, kiről beszélek. Azért a kapcsolatért a lelkem is odaadtam volna, tiszta szívből és feltétel nélkül szerettem azt a barmot, aki a kapcsolat vége felé már csak csalódást tudott okozni. Csak akkor nem volt mellettem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Meghalt a körösztapám? Bocs, nem szeretem a temetőket. Zentán hagyott kettőnket a kombi? Bocs, én magamnak már rendeztem fuvart, te menjél stoppolni. S még sorolhatnám hajnalig, viszont a legfőbb az volt, hogy ő sem tudta soha megérteni a szorongásból eredő problémáim. Nehéz így együtt élni valakivel. S ezek után, hogy annak se érek ennyit, akinek a szívemet odaadtam, akkor mit várhatok másoktól? Lesz-e valaha esélyem arra, hogy találjak egy épkézláb embert?

Sok dolog van, amikkel a mai napig nagyon sokat küszködök, de sok olyan is van, amiket sikerült leküzdenem, vagy legalább is, amivel megtanultam együtt élni. Legelőször meg kellett tanulnom nevetni magamon, hogy megkíméljem magam az újabb sértő és fájó emlékektől. Megtanultam, hogyan ne vegyek mindent a szívemre, és ennek a legkönnyebb útja az volt, hogy megtanultam másokat oltani. Ha te is velem, én is veled, keci fazs! Megtanultam az olyan szituációkat, mint a felelés, a prezentáció tartás, előadás, humorral kezelni, mert a nevetés valahogy mindig segített feloldódni, vagy legalább lenyugodni egy kicsit. Megtanultam még akkor is mosolyt erőltetni az arcomra, amikor a legkevésbé sem vagyok jól, mert a bajom senkit nem érdekel, mindenki csak a saját piti szarságaival tud törődni. Megtanultam nemet mondani a kellemetlen dolgokra, nemet mondani arra, amit nem akarok csinálni, hallani. Megtanultam, hogyan kezdeményezzek beszélgetést, hogyan barátkozzak új emberekkel. Megtanultam, hogyan táncoljak, mintha senki nem nézne. S tudjátok mi segített nekem ebben? Hát persze, hogy az alkohol! Ezért van az, hogy ha szórakozóhelyen vagyok, mindig alaposan felöntök a garatra. Így jön elő belőlem a szociálisan kábé működőképes Sári. De másnap, visszagondolva arra, mi történt, mit csináltam, miről beszélgettem, mai napig minden egyes alkalommal szégyellem magam, hülyének érzem magam, és arra gondolok, biztos kurvára idegesítettem mindenkit, az agyukra mentem és hülyének is tartanak.

Az élet nem könnyű. Még mindig bajban vagyok, ha valami fontos dolgot telefonon, vagy személyes megjelenéssel el kell intéznem, ha be kell menni egy tanárhoz beszélgetni, tanácsot kérni, vagy csak időpontot előjegyezni. Néha arra is nehezen veszem rá magam, hogy emberek közé menjek. Sokszor van, hogy hatalmas társaságban magányosan ülök és haza akarok menni. A sérelmek, a küzdelmek, a csalódások és egyéb környezeti hatások rengeteget változtattak rajtam. Egy bunkó, cinikus, paraszt, agresszív oltógép lettem, akinek fáj a f@sza arra, hogy mit gondolnak róla mások, aki egyáltalán nem törődik az elveiddel, álláspontoddal, gondolataiddal, véleményeddel és érzéseiddel, pontosan azért, mert egykor törődtem eleget. Túl sokat! Most viszont elég! Nem hiába mondják, hogy rettegj a türelmes ember haragjától.

Viszont még valamit megtanultam az évek során, mégpedig azt, hogy ne akarjak más lenni, mint aki vagyok. Nem akarok beilleszkedni, nem akarom mások példáját követni, nem akarok megváltozni senki kedvéért, nem akarok semmi más lenni, csak az, aki vagyok. Sokat segítenek a barátok átvészelni a nehéz időszakokat, túltenni magunkat a múlton. Most is azért osztom ezt meg veletek, mert a mai napig szükségem van segítségre. RÁTOK! Szükségem van a támogatásra, a biztatásra, hogy éreztessék velem, hogy nem vagyok nulla, hogy ha vannak is hullámvölgyek az életemben, ha el is rontok valamit és csak ülök az úton, azt sem tudva, merről kezdjem kijavítani a felhalmozott hibákat, akkor sem vagyok értéktelen, üres és haszontalan, csak fel kell kelni és menni tovább. Lehet, nem látszik rajtam, de nagyon félek. Félek a jövőtől, az élettől, a gondoktól, az emberektől, a fiúktól, és legfőképp az érzésektől. Egy burokban van a lelkem, mert nagyon törékeny, de él bennem a remény, hogy ez is meg fog változni.

Kiáltok most mindazokért, akik ugyanígy szenvedik az élet mindennapjait, mint én. Akik rosszul lesznek attól, ha ki kell állni emberek elé beszélni, ha a matektanár kiszólítja a táblához megoldani egy példát. Akik mások szemében a kedves mosoly mögött az ítélkezést látják. Akik kerülik a hivatalos helyeket, a boltokat. Akik az utcán fejlehajtva sétálnak, hogy kerüljék a szemkontaktust. Akik nem tudnak megszólalni az mellett, aki tetszik nekik és minden alkalommal hülyét csinálnak magukból, ha mégis megszólalnak. Azokért akik csalódtak másokban, de még inkább saját magukban és folyton félnek attól, hogy másoknak csalódást okoznak. Nem vagyunk egyedül és nincs még veszve minden remény!!!