Felborzolt arcú reggel,
kialvatlan sóhaj száll.
Vasbeton az ágy,
tűpárna a paplan.
Minden éjjele álmatlan.

Egy kérdőjellel több,
egy ponttal kevesebb,
s fekszik gondolatok tengerén,
a szavak már nem jönnek rég.
Elúsztak messze,
mikor még végtelen volt a nyár,
s mikor a bút még elmosta
a Tisza, az eső, az ár.

Tisztul az ég, és jön végre a tavasz,
de az mégsem igaz,
hogy ez után már hideg sem lesz,
sem eső... sem sár...
Ő azért csak vár,
egyszer észreveszi, kit ő meglát!
Nem hallgatja örökké
a magány sötét dalát.

Egyszer volt, ősszel 
vidámabbnak látta a fákat.
Hiába fojtja el, harmadnapra feltámad.
Ő már csak bölcsen veszti el eszét,
nem hiszi el a szél minden neszét.
Kontyba fonta lelkét,
még egyszer régen.
Csillaga párját keresi csak az égen.