Éjjelente eljár az eszem,
csak senkinek nem mertem még mondani.
Nem mondta, merre csavarog,
de mondhatni
valami eszetlenül fejvesztett lebuj körül mozog,
mert az a gondolat, mit múltkor visszahozott,
minden reggel fél hatkor felébreszt,
és zenél és táncol és ugrál és....
...nem bírom én ezt!
Mint egy kakukkmadár,
befészkelte magát a fejembe,
oda nem illő káprázatokat elhelyezve,
fából vasat... kereket,
csak tudni kéne eloldani!
"A fellobbanó tüzet el ne merd oltani!"- mondja, majd elröppen.
Képtelenség nem képzelődni,
ha már beszippantott a végtelen vákuum.
S képtelen tükörképem néz velem szembe;
tudod... mikor már a valóság túl világos,
hogy szembe tudj vele nézni...
csak dalszövegekből tudsz idézni,
hogy a szeme hogy meg tud igézni,
pedig nem mersz belenézni.
Csak a vadászösztön bököd oldalba,
" 'ÁJDË! "
De állj!
Állj!
"De..."
Az agyamra mész!
Csak annyira lenne előkelő,
mint a nemes penész!
Szombat reggel fél hat...
Felkelés... forradalmi egy hajnal...
A cukor mellé kérek még egy kanál mosolyt is a kávémba,
ha lehet!
Nem, nem keserű az élet,
csak szeretem érezni az édes, krémes csókot,
mi reggel életet lehet belém,
attól a szürke felhő is mosolyogva fordul felém,
s nem mondom, hogy "fordulj fel",
ha rohanva botlasz belém az utcán.
Bár az én hibám...
Sosem figyelek.
Ismerősök mellett is szótlanul elmegyek,
mert máshol jár az eszem.
Éjjelente eljár, de nem mindig ér vissza reggelre.
Visszaaludnék az ágyban heverve,
de nem ád nyugtot, hogy eszem valahol elveszve
csámborországban él egy lehetetlen valóságot,
igaznak vélve azt a baromságot,
hogy egy hullócsillag majd tejesíti azt a kívánságot.
Azt az egyet, mit minden évben kívánok...
hogy az agyamra menj!
S néha el is hiszem, hogy így lesz,
míg hat a véremből forralt bor,
benne a koffein-dús barna por.
Így lesz!
Egy fülkéből kilépsz majd,
nem árulod el a neved,
de én bárhova elmegyek veled!

Ha egyszer te is úgy gondolod,
és rá is érsz,
a világmegváltás felé félúton utolérsz.