Elég

Az igazi görbe tükör
homályban látható tisztán,
Míg battyogok haza, keresztül a Tiszán,
Röhögéssel elfojtva,
Hogy valaki már megint eltolta!
De most… MOST LETT ELÉG!
A sok hiányos kerék,
minden gerinctelen derék
egy pislogó gyertyalángban elég.
Elég…
Nem ver engem az Isten,
Csak rám se bagózik;
Szerintem valakinek még ő is adózik,
Mert nekem már nem felel.
Valójában nem érdekel.
Elég!
Belevéstem ma egy fába,
Ujjamba beletört a szálka,
belőlem meg kitört a „baszd meg”,
de nem sírtam ám!
Csak baszd meg, még ma,
Ahogy a torkomon kifér,
S majd ha holnap engem is öröm ér,
Elküldlek a pulthoz a sörömér’.
Még meg is ihatod.
A napnyugtával nyugszom,
Merengve a szelek suhogásán,
Sírva álmom vallomásán, mint
Kitekert nyakkal, törött bordákból
Sípolva mondja: reménytelen.
Remény… Te lenn,
Én meg a nincstelen,
Sehol sem vagyok.