Nem bújok még elő,
meg ne láss!
Nem járhat még erre más!
Egy szalmaláng mennyi bajt okozhat,
de új hajtást majd csak a tavasz hozhat.
Hosszú a tél, dermeszt még idebenn;
az érzés, még a szó is idegen.
Testidegen.
Egy idegen test, mi nem hagy hidegen.
Nem!
Ülök még a sötétben,
a csendes biztonságban,
a nyugalom ölelő karjában.
Féltem magam minden rögtől,
könnyen jövő olcsó örömtől.
Félek még látni az egyértelműt,
kéz a kézben kacagó derűt.
Eltakarva szemem próbálom
megragadni az esélyt,
kerülve a lehetséges veszélyt.
Forgolódok az éjjel, egymagam,
remélve, hogy testem még egyben van.
A "talán" egyelőre a legbiztosabb szavam.
Torkomban rekedt kimondatlan érzés,
agyamban dörömböl az állandó kérdés,
hogy elég lesz-e minden, ami vagyok,
vagy, mint múló emlék, elhalványulok.
De még várok.
Nem jövök még elő!
Fejem felett tető,
körülöttem falak.
Távoli szirénák még nyugtalanítanak.
Az új út felé mutatnak a nyilak,
kedves hangok nevemen szólítanak.
Óvatosan, de pár lépést teszek;
de mi lesz, ha végül elveszek?
Nehezen nyíló ajtó előtt állok,
hiába a rés, mögé még nem látok.
Lehet, csak csalóka délibábok...
és én csak várok.
Talán nem csak túl szép álmok.