Bámulok az erkélyről a csendet nézve.
Gondolatom füstként száll bele az éjbe.
Beszív...kifúj...
Égeti a hideg az arcom.
Beszív...kifúj...
Megint a szomszéd tévéjét hallom...
de bevallom,
elkábít ez az olvadó nyugalom.
Hogy jól vagyok-e? Nem panaszkodom.
Örülhetek, végre nem unatkozom.
Beszív...kifúj...
Minden éjjel új álmot kapok.
Beszív...kifúj...
Reggel velem kelnek a dalok.
S míg dalolok,
bennem a napfény melegsége ragyog.
Beszív...kifúj...
Az életem szerelmese vagyok.
Tegnap még mást is láttam.
De nem úgy érzem, ahogy vártam,
hogy majd ha kapituláltam,
elfelejtek érezni;
ehelyett belül kezdtem vérezni,
ráncolt homlokkal, száraz torokkal
életkedvet mentem vedelni.
Mert úgysem lát meg más,
könnyelműségem a hibás,
hisz könnyen veszik, mit könnyen adnak.
De vajon milyen lehet annak,
aki ily könnyen lép is tovább?
Aztán jött ez a várva-váratlan fordulat,
de elfordítom most arcomat,
mert ezt már nem mertem látni,
feleslegesen sóbálvánnyá válni,
majd együtt hálni,
úgy ismét, hogy ezt meghálálni
a kutya se fogja nekem.
Inkább elmerültem,
az ajtót is elreteszeltem,
lelkemben tesztelem, az est pedig legyen fesztelen,
testem meztelen, fejem esztelen…
Te lenn, én fenn, vagy fordítva,
hangtalanul ordítva.
Sehol se volt előre megírva,
s most mégsem keltem sírva.
Agyam papírokba temetve,
zsigeri monotonitástól elvetemedve,
magasfeszültségbe belemerevedve,
egymás szemében elmerengve,
elméleteket emelve, az elmét elengedve,
menekültként feszegetnék országhatárokat,
figyelmen kívül hagyva a károkat.
Izzíts bennem őrjöngő lángokat,
majd tekerj nekem egy szálba álmokat,
aztán szívj magadba,s fújj ki a szádon,
lásd, ahogy a füst táncát járom,
libbenek, forgok kecsesen, csak neked!
Ámuljon bele két szemed.
A reggeli szoba zamata, homályos fénye
takar, s a kar, mely utolsó reménye
egy szorító izomorsó vad ölelése.
Öled közelsége, az éj utolsó nyögése,
az erkölcsök pusztulása,
mélybe hatolt vér zúgó folyása
az emlék, ami megmaradt.
Egy tapintás, mi a bőrömre ragadt.
Nem bújok még elő,
meg ne láss!
Nem járhat még erre más!
Egy szalmaláng mennyi bajt okozhat,
de új hajtást majd csak a tavasz hozhat.
Hosszú a tél, dermeszt még idebenn;
az érzés, még a szó is idegen.
Testidegen.
Egy idegen test, mi nem hagy hidegen.
Nem!
Ülök még a sötétben,
a csendes biztonságban,
a nyugalom ölelő karjában.
Féltem magam minden rögtől,
könnyen jövő olcsó örömtől.
Félek még látni az egyértelműt,
kéz a kézben kacagó derűt.
Eltakarva szemem próbálom
megragadni az esélyt,
kerülve a lehetséges veszélyt.
Forgolódok az éjjel, egymagam,
remélve, hogy testem még egyben van.
A "talán" egyelőre a legbiztosabb szavam.
Torkomban rekedt kimondatlan érzés,
agyamban dörömböl az állandó kérdés,
hogy elég lesz-e minden, ami vagyok,
vagy, mint múló emlék, elhalványulok.
De még várok.
Nem jövök még elő!
Fejem felett tető,
körülöttem falak.
Távoli szirénák még nyugtalanítanak.
Az új út felé mutatnak a nyilak,
kedves hangok nevemen szólítanak.
Óvatosan, de pár lépést teszek;
de mi lesz, ha végül elveszek?
Nehezen nyíló ajtó előtt állok,
hiába a rés, mögé még nem látok.
Lehet, csak csalóka délibábok...
és én csak várok.
Talán nem csak túl szép álmok.
Nemrég érkeztem haza két napi koncertzuhatagról, annyi élményem és mesélni valóm akad, hogy itt ücsöröghetnék egész nap, de még talán holnap is, viszont most csak a leglényegesebb dolgokat mesélem el.
Kedden már nem dolgoztam, így egész délelőtt tudtam készülődni, pakolászni, hogy most két napig nem leszek itthon, legyen mit enni, legyen víz, mert olyan meleg van, mint Tery Black segglyukában, legyen váltásbugyingó, kolbásztöltő, hereszorító, csantavéri kisbicska és a többi. Aztán kora délután felutaztam Pestre, hogy estére megnézzem egyik nagy kedvencemet, a Disturbed-öt. Nagyjából tíz évvel ezelőtt lehetett, amikor megismerkedtem a bandával, a legelső szám, amit hallottam a Liberate volt, amivel azonnal belopták magukat szívembe. Amivel az évek során még mélyebbre vetette a gyökereit a szeretetem irántuk, amikor pár évvel később megnéztem az Inside the fire című nótájuk videoklipjét, aminek nem csak a témája az öngyilkosságról beszél, de a klip legelején az énekes, David Draiman a depresszió áldozataira hívja fel a figyelmet, arra, hogy ne hagyjuk egyedül ezeket az embereket, akiknek szüksége van ránk, illetve, hogy ne féljen segítséget kérni, akinek kell, emellett kiírnak segélyhívó vonalak számait is, azoknak, akik drogproblémával, szuicid gondolatokkal küzdenek és nincs hova fordulniuk. Sose gondoltam volna, hogy ilyennel valaha is találkozni fogok. A világ leginkább a szőnyeg alá söpri ezeket a témákat, nem beszélnek róla, ki se merik ejteni a halál szót, mint Voldemort nevét, annyira félnek tőle. De ez a tökös banda igenis kimondja, és felszólít, hogy vedd észre és segíts!
Ez a mozgalmuk nem hiányozhatott a koncertről sem, főleg azok után, hogy az utóbbi években híres bandák tagjai közt is történtek halálesetek a drog, depresszió miatt, de nem csak róluk emlékeztek meg, hanem úgy összevetve mindenkin, aki ennek áldozatául esett. Tartottak a koncert közben egy egyperces néma csöndet, hogy ezekre az emberekre emlékezzünk meg. Ebben az időben a hatalmas kivetítőkön láthatók voltak a magyarországi segélyvonalak telefonszámai. Ez ha nem lett volna elég arra, hogy bőgjek, mint egy kislány, miután vége lett a csendnek, az énekes, David, felénk fordult, a közönség felé, s minket kérdezett, van-e köztünk olyan aki küzd, vagy valaha küzdött depresszió, vagy drog addikció miatt. Rengeteg kéz lendült a magasba, David pedig mondta: "Láthatjátok ti is, hogy nem vagytok egyedül! Soha nem is voltatok!"
Már akkor könnyeimmel küszködve álltam, mellettem álló lány nézett, hogy mi bajom; majd elindult az A reason to fight című dal és kész, nem bírtam tovább, kitört belőlem a zokogás. Mintha minden fájdalmam, ami valaha volt, mind elhagyott volna, olyan könnyűséget éreztem a mellkasomban, olyan boldogságot, amit egyszerűen nem tudok körülírni. Most is könnyezek, míg ezt írom :D (nyálas vagy sem... KUSS). Nem is tudom, mikor érintett meg utoljára ennyire valami. Meg is mutatom a számot, tesséklássék, sírjatok ti is velem kicsit.
No de nevessünk is, mert miért is ne; a koncert vége felé a közönségben megjelent egy tábla egy srác kezében, énekesünk képével, rajta a szöveg angolul: "David, kérlek írd alá!". David először nevetett egyet, majd azt mondat, "Tudjátok mit?" és lesétált a színpadról, odament, aláírta. Ez is már akkora örömkiáltásokat váltott ki, amitől már egy kisebb borospohár megreped, de miután visszament a színpadra és elkezdte ecsetelni, milyen jól érezték magukat ilyen lelkes közönség előtt, felkérették a színpadra említett srácot! A büdös szerencsés :D Kicsit beszélgetett vele David, annyit tudtunk meg róla, hogy Balázs a neve és nagyon tetszett neki a buli :D Majd hátrébb állt fotózkodni a többi taggal, akiktől kapott pengetőket, aláírásokat, majd lekísérték a backstage-be. Sose voltam még ennyire irígy!
A koncert végül a jó öreg Down with the sickness-szel végződött. A tömeg lassan oszlani kezdett, én is visszabattyogtam a kedves barátaimhoz, akik szállást adtak nékem aznap estére. Ennyi szeretettel, boldogsággal és meghatottsággal a lelkemben csak úgy röpködtem a beton felett. Köszönöm Disturbed!
Másnap egészen más, új élményben volt részem, néhány jóbaráttal elkocsikáztunk Pestről Sopronba, a VOLT fesztiválra. Tudom, mindenkinek herótja van már a VOLT-os posztoktól mer tele ja féjszbukk, hát nem kéne annyit interneten lógni :D DÓGOZZÁ! Dél-egy óra környékén érkeztünk meg, én kezdetnek egy jó nagy szívrohammal indítottam, mert a kinyomtatott jegy nem volt nálam. Pedig bepakoltam. Csak eltűnt. De nem kell félni, az internetttttt mellettem állt és e-mailben felmutattuk, nem volt semmi gáz; bejutottam! Most voltam először ezen a fesztiválon, így is a gatyám ráment erre az egy napra, plusz a Disturbed, de NEM ÉRDEKEL, MERT NEM, NA! Szóval, lecuccoltunk, felállítottuk a sátrakat, majd bementünk rákvörösre pörkölődni. Merthogy tényleg rákvörösre pörkölődtünk. Hiába a 20-30 faktorok, meg az árnyék. Hegyekben a nap is máshogy süt. Ahogy mászkáltunk a helyszínen, találtunk egy helyet, ahol esett a hó (valójában hab, de vicces volt). Igazi karácsonyi Coca Cola hangulat volt oda berendezve (fizetett hírdetést láthattak - a f@kszt, nem kapok én ezé' ëgy parát së). Nyilván kellett egy rénszarvast sörrel itató fotó. Körülbelül, mint a tipikus sztereotíp ázsiai turisták, mindent DE MINDENT le kellett fotózni és mindennel fotózkodni, mert KÜLÖNBEN NEM LÁTJÁK ELÉGGÉ, HOGY OTT VOLTUNK!!!!4!4!444!!!!nééééégy!!4!!!
5kor kezdődött az Amaranthe koncert. Bár nem ismerem oly nagyon rég óta, de igencsak kedvemre való muzsika, tehát elmentünk megnézni. Kiszámolhatod, mennyi időt töltöttünk a tűző napon a közönségben délután 5kor. Hát nem sokat, valóban! A VIP sátor melletti árnyékba csücsültünk be, aztán onnan végighallgattuk, még az utána következő Papa Roachot is. Őszintén, tőlük egyetlen egy számot ismertem, a Last resortot, de ahogy elhallgattam, a többi számuk is olyan kellemes kis pattogós, dallamos amcsi punkocska. Lehet, elkezdem őket hallgatni. Mindez után csináltunk egy másfél-két órás pihenőt, legalábbis én igen, mivel kellett az energia a százmillió éve áhított, vágyott és várt Slipknot koncertre. Nyilván nem vagyok egy pogozo tipus, meg nem is akartam én bemenni a közönségbe, de amikor az ember minden nap 6kor kel, kicsit elfárad, mire elüti a háromnegyed 11et az óra.
No de mikor elkezdődött, hát az összes szőr, ami létezik a világon, felborzolódott. Régi és új számaik váltakoztak, a közönség úgy ordított, hogy akár atomkatasztrófának is hihette az, aki csak messziről hallotta. Fenomenális! Régi jó kedvenceimet is hallottam, mint a Heretic anthem (ami egyébként az első szám volt, amit valaha hallottam tőlük), Vermilion, People=Shit, Surfacing, Duality, Before i forget, majd újakat, mint a Psychosocial, a Devil in I, vagy a legújabb nóta, az Unsainted. El se tudom igazán mondani, milyen volt látni ezt a bandát, ami ilyen régóta az életünk része. Tizenéves korom legelején találkoztam a zenéjükkel először, ami még akkor talán annyira nem is tetszett az agresszivitása miatt, de ahogy teltek az évek, mindinkább át tudtam érezni mindazt, ami ezekben a számokban van. S most ott álltam, láttam őket, hallottam őket... hihetetlen volt!
Még egy Korn-t légyszi, aztán éntőlem lehet világvége is!
Szóóóóval, tele vagyok most élménnyel, lelkileg felfrissültem, amibe persze nem kizárólag a koncertélmény, meg a fesztivállapot játszott szerepet, hanem azok is, akik velem voltak! Köszönöm pupákok, szeri láwcsi ceje puxi van!
Nos hát végül csak hazakeveredtem erről az ominózus fesztivállapotokról, megmondjam az őszintét, elfáradtam. Öreg is vagyok, mindenapjafasza bajom van. Viszont azt elmondhatom, hogy ismét csodás élményekkel gazdagodtam! Mint azt tavaly megtanultam a Malomfeszten, tartottam hozzá magam idén is: Ha már minden sötét, két dolog segít: egy jó kávé, meg a villany! Mivel mostanában nem igazán úgy történtek a dolgok, ahogy azoknak történniük kellett volna, úgy terveztem, kicsit kivonulok idén is, hogy leeresszem a fáradt gőzöket, s szívjak magamba néhány liter szeretetet. Kezdődött az utam csütörtök fél egykor. Nem nagyon szokásom egyedül utazgatni, úgyhogy kicsit izgulósan indultam el a Mars tér felé. Az rátett még egy lapáttal, hogy először Szabadkára kellett leutaznom, hogy onnan átszállva roboghassak tova Orom soha véget nem érő egyetlenegy utcájára, s hát megvalljam az őszintét, nem sokat jártam életem során Szabadkán. Egyedül meg még soha. Meg nagyjából töröm a szerbet. Na nem vesztem volna el, meg nem halok éhen, szóval ne félts, ennyire nem vagyok életképtelen (érzed-e a free style-t), csak volt bennem egy kis szorongás, hogy márpedig most emberekkel kell majd beszélnem. De kezdjük is az elején. Szóval last minute még elszaladtam délelőtt matracot venni, majd pénzt váltani, búcsúzkodni, aztán összeszedtem minden holmim, tudásom és jókedvem, majd megindultam a buszra. Tömeg se volt, klíma is volt, belelazultam az ülésbe. Két óra utazás után végül megérkeztünk a buszállomásra Szabadkán.
Nézelődtem, hátha megtalálom a buszt, ami háromnegyedórával később indult volna Oromra, izgulós, szűzlány fejjel toporogtam, felhívtam a barátnőmet, hogy most vegyekjegyet, nevegyek, kimenjek, bemenjek, tótágastálljak, szarjakmagamalá, vagy mi legyen, mire egyszer csak megállt konkrétan a pofám előtt egy busz, ékes nagy fekete betűvel írva a szélvédőn, hogy OROM… Jó’van Bogárfiam! *vállveregetés* Úgyhogy azzal a lendülettel én be is csöveltem a kis madáritató mellé (mert igencsak meleg volt, igaz lelkemre mondom, izzadtam). Tehát megvártam a negyed négyet, felszálltam, aztán ment a robogás. Elég lepusztult kis járgány volt, de a fő, hogy gurult. Nem sokkal 4 óra után már oda is értünk. Megvettem a jegyet, bementem, kerestem helyet, meg egy Esztit, aztán felállítottam a sátrat, felöltöttem a fürdőrucit meg a fesztiválfejet és indulhatott a bulika. Elsősorban a medencénél töltöttük el az időnk javát, majd ráunván indultunk tova, meglesni, hol mi van, kivel ki van, meg ilyesmi. Meg hát… hol a malom. :D
Esztivel megkerestünk két kislányt, akik a másnap bekövetkező slam poetry versenyre készültek, s tanácsokat reméltek ettől a nagyszerű művészinától, akit büszkén mondok első asszonyomnak. Ezután megnéztük a kirakodóvásárt, vettünk is egy-két csinosabb ruhadarabot, megnéztük a könyveket, kézműves stuffokat (mert hát lehetett ott ám kézzel készült bőr/nemez/vászon cuccokat venni, kitűzőket, ruhákat, ékszereket; lehetett ám agyagedényt csinálni magadnak…), majd elsétáltunk az akácosba, ahol később volt némi színészet. Számomra túl művész volt az egész, csak lőttem pár fotót, aztán le is léptünk.
Találtunk egy raklapnyi ismerőst a szalmabálák között, s némi sör társaságában átbeszéltük szinte az egész estét. Mire észbe kaptam, lemaradtam a Fokosról, ami az egész napi programból érdekelt… de nem bántam, megérte! Találtam egy lufikutyát is, amivel eljátszogattam, míg végül Dani (vagy melyik vót az, már nem tudom...) ki nem harapta (miért vagy agresszív). Egy óra tájékában végül úgy döntöttem, visszatérek legkedvesebb barátom mellé, aki a felfújható matrac szerény személye volt, pokróccal, párnával a sátor mélyén. Hajnal ötkor viszont arra ébredtem, hogy a szomszéd sátorból üvölt az Acélszív… De Endrém! Miért?
Fél hét fele, mikor már ráuntam arra, hogy nem birok visszaaludni, előszöri próbálkozásra a hirtelen felháborodás miatt, másodszori próbálkozásra meg a meleg miatt (igen, már fél7kor), tehát levedlettem a pizsamát és kerestem forró vizet a kávémnak, meg a kásának. Táplálkozás után megkerestem a kis barátaimat, akik szintén agóniában lógatták ki végtagjaikat a sátor purgatóriumi forróságából. Tusolás/fogmosás/sorbanállás kálváriája kezdődött meg, táplálék keresés, ésatöbbi. Valamivel később, mikor már ráuntam az életre, fogtam magam, béreltem egy biciklit egy hideg sörért cserébe, s nekilódultam a falunak.
Vettem pár hasznos holmit, többnyire ennivalót, meg kávét, aztán tekertem is vissza. Aznap volt a slam poetry verseny, toppon kellett lenni. Emlékszem, még tavaly is és tavalyelőtt is résen kellett lennem, mert ezt az egy apróságot, akárhol van, akárki szervezi, mindig káosz lengi körül, aztán nem árt, ha van egy külsős (személyem), aki józanésszel kordában tudja tartani az idegeket. Végül is most se volt teljesen másképp, annyi, hogy nem volt akkora fejetlenség. Az ajándékok el voltak készítve, nem volt diploma (bár vittem a flomasztert), amire neveket kellett volna rittyenteni, volt elegendő jelentkező (és csak egyetlen srác nem volt jelen), csupán kellett valaki, aki méri az időt és felírja a pontszámokat. Ennek a nehéz munkának a felelőssége hárult rám. Még szerencse, hogy addigra már ittam egy sört, különben rámentek volna az idegeim (nem).
Maga a verseny lazán végigment, sok kezdő gyermek lépett színpadra, rezgő kézzel/lábbal, elcsukló hanggal, elfelejtett szöveggel, de ahhoz képest egész színvonalasra sikeredett a progi. Volt egy-kettő igazán semmit se mondó, káromkodással teli ostobaság, de a legtöbb, még kiforratlan kis csikó nagyon szépen előadta a maga véleményét, érzéseit. Riszpekt! A végeredménnyel nem voltunk ugyan megelégedve, de majd jövőre lesznek még változtatások és újítások.
Sörpult, csapolt, strand. Áron közölte velem, hogy ne legyek olyan közel hozzá, mert a fiúk azt hiszik, hogy járunk. Így beszélsz a nővéreddel, te gané! Aztán megetettem Esztit, majd mikor már mindenki ráunt a semmire, végül elindultunk átöltözni és belelesni az életbe. Ismételten belestünk a kirakodóvásátorba, én vettem még egy felsőt, egy könyvet, egy féldrágakövületet (még alkudtam is), illetve töltés reményében feldugtam a telefonom… egy konnektorba…töltőstől… Electro-moshpit… No jó, befogtam…
A nagyszínpadon a Csaknekedkislány adta a hangulatgerjesztőt, míg mi szépen békésen ücsörögtünk a padoknál. Koncert után meg raktak valami nagy-nagy tüzet, mellette pedig kezdetét vette a tűzzsonglőrködés. Egyszer csak, fél óra késéssel elkezdődött az UpRize, mire eszünkbe jutott, hogy az Akácosban pedig a Stubborn fogja hergelni a népet, úgyhogy oda is sereglettünk hirtelen. A közönség akkora port kavart a talpa alatt, hogy konkrétan megmaradni nem lehetett a közelben. Én szabályosan menekültem elfelé, pedig szívesen lebegtettem volna a hajam. Inkább odébb somfordálva beszélgettem a kis barátaimmal, már amennyi épp mellettem maradt belőlük. Koncert végével indult a Lucy Dreaming, amit szintén nagyon csípok. Viszont egynél tovább megint csak nem nagyon tartott a buli számomra, végül bemásztam a sátramba, oszt jóéccakát. Sikerült legalább hatig aludnom, zavartalanul. Fogmosás, fürdés, kávé, meg a könyv, amit tegnap vettem. A sátor háta mögötti árnyékban döglöttünk Esztivel, aki nagyon nem érezte jól magát. Aztán felkerekedtem megkeresni a fiúkat, főképp Marcit, aki elvileg hozott nekem enni. Meg is találtam őket az étterem mögött, terüljasztalkámmal. Azzal a lendülettel lecsüccsentem tömni a fejem.
Nagyjából az egész napot ott töltöttük az árnyékban. Fáradtak voltunk, büdösek és nyomorultak. Én jobbára olvastam, vagy Áronnal pancsoltam. Próbáltunk napozni is, de égette a seggünket a beton. A törölköző se sokat segített. Aztán csak-csak ráuntunk erre a nagy semmire, mentem átöltözni, aztán irány az aréna. Láttuk, hogy a távolban jönnek a felhőzetek, fúj a szél, s elkezdtünk aggódni a sátraink miatt. Így Danival összebeszéltünk, összepakoltuk a sátramat, s bepakoltuk az övébe. Így az enyém nem ázott be, az övét meg nem kapta fel a szélvihar. Ami a koncikat illeti: Sin seekasnak kb a végét értem el, de az szokásosan szép volt, jól szólt, ahogy szokott. Később nem sokkal megjelent Ágnesem, akivel körbejártuk a környéket. A folksátorban vásároltunk fröccsöt, aztán nagyszínpad. Ott épp egy szerb banda, a Kal indította be a gépezetet. Szokatlan stílus volt, cigány zene ska-val keverve. Hatalmasat mulattunk reá. Gyingyiringyibubámáró dzsitrijeeeeeee, dzsuzsijeeee… !!! (nem tudom a szövegét, ne nézz rám)
Később volt az Akácosban Dungaree, a nagyszínpadon meg Belga, az ember meg döntse el, hogy hova menjen. Viszont az est további részei elég haloványak számomra, mert megmondjam őszintén, ittam. Szóval bármit műveltem, nem vállalom érte a felelősséget. Annyi biztos, hogy reggel már a sátorban ébredtem egy alvó Danival a hátam mögött, meg kopogó esőcseppekkel a sátor falán, miközben a folksátorból még mindig szólt a muzsika. Fél/egy órányi punnyaszkodás után összeszedtük magunkat, meg a sátrat, bedobáltuk a dolgainkat a kocsiba, aztán összeszedtük a többieket. 9 körül már indulásra készen voltunk.
Először még csak Zentáig mentünk, üvöltetve a jó öreg Kornt, Szegedre csak délután jöttünk fel Ájronnal, addig meg kaptam némi tápanyagot, meg ágyat, meg kultúrált wc-t. Aztán délután fél6kor hazaértem. Itthon már a hajamat is megmostam, a ruhákat bevágtam a mosógépbe, megfáradt testemet pedig kiterítettem az ágyra, hadd lebegjen, mint lelkem a végtelen szereteten, mit összegyűjtöttem és magammal csempésztem keresztül a határon.
Azt azért bevallom, mivel, hát semmilyen buli nem lehet tökéletes, ha valaki nincs ott, aki fontos, egyetlen férfi (lol) nagyon hiányzott nekem e három nap alatt, de szívemben, s az ellőtt univerzumlerombolóan zsibbasztó szóviccekben végig mellettem volt. BogárÁkos iz lájf! <3
Jó újra itthon :D
Már valójában nem tartom számon a heteket, és nem is fogok most nekiállni számolgatni, mikor pöffentettem utoljára, de az a helyzet, hogy ha iszok, baromira visz a vérem. Hova? Anyád p*!@jába, hát rágyújtanék! Hogy is volt? Szombat este épp úgy esett, hogy egy baromi hosszú és idegesítő munkanap után összetalálkoztunk pár baráttal a rakparton meginni némi mennyiségű szeszes italt, azon megfontolásból, hogy k/(?ára megérdemeljük. Aztán rajtam kívül a full társaság bagózott, én meg ott hesszeltem a rohadt tiszta véremmel, és kátránylerakódásmentes tüdőmmel, mint egy kib...élelt porcelánangyalka a karácsonyfa tetején, hatalmas harci büszkeséggel a lelkemben, hogy most nekem mennyire király ez az egész.
Amin viszont ki voltam borulva homloklebenyileg: hazafele úton elmondhatatlanul hatalmas ingert éreztem arra, hogy minden mellettem elhaladó embertől cigit kunyeráljak. Csak egyet! Még egy szálat! Egy végsőt! Egy uccsót! ROHADT ÉLETBE MÁR, CSAK TÖMJÖN VALAKI TELE JÓL NIKOTINNAL ÉS MONDJA, HOGY EGY SZAJHA VAGYOK!!!!!!!
Mielőtt még idiótának titulálnál, azért elmondom, hogy sikeresen türtőztettem a bennem fortyogó vadállatot és nem zaklattam a gyanútlan járókelőket, bár egyik-másik rám szegezett tekintetéből sejthető, hogy valószínűleg sikít rólam a belső vívódás, csupán a téma nem volt előttük tiszta. Inkább nézhettem ki úgy, mint aki épp a rituális meggyilkolásukon és démonjaimnak való feláldozásukon dilemmázok.
Nem mondanám, hogy túlteng bennem a feszkó, mert van hol levezetnem, szerencsémre, de néha, mikor az eszem kissé gyengébben működik a kelleténél, megkívánok még számra venni olyasmit, amit nem kéne (pun intended).
Nem is olyan egyszerű dolog ez, he? Egyébként de, nem is értem, miért paráztam eddig olyan sokat az elvonástól, igazából az a legegyszerűbb sétagalopp. Inkább az újabb kísértésnek való ellenállás a nehéz. Amikor az az egy inger rád jön, hetente/kéthetente egyszer. Na azt az egy kis gäcit leküzdeni a legnehezebb kihívás, mert egy olyan sunyi állati ösztönként lép fel, mint az éhség, vagy az irtózatosan maró nemi vágy egy év cölibátus után.
No, ennyit rólam, takarodok végre aludni.
Ts!
Örömmel jelenthetem be, hogy eltelt egy hónap elhatározásom óta, s meg kell vallanom, csúfosan sokat csaltam ez idő alatt, rohadt ki szarrágó voltam, egy büdös cheater, de MOST!!!! igazán elmondhatom magamról, hogy huzamosabb ideje már tényleg nem cigizek. Az élet stresszes maradt és szívesen ölnék embert minden áldott nap, de büszkén jelentem, kitartok az elhatározás mellett.
Ezen kívül mióta vége a húsvéti zabálásnak (persze titokban, nehogy a szar eredményem miatt körbe legyek röhögve) újra elkezdtem azt a 1000 calories workoutot, amit tavaly a koleszban nyomtunk az asszonyommal, viszont kizárólag a cardio részét csinálom, mivel leginkább arra van szükségem. Zsírégetés gyanánt is, persze, de főképp, hogy rendbe jöjjek vérkeringés-ügyileg. Egyelőre nincs sok eredményem. Az edzés közben is néha még haldoklom, és meg kell állnom levegőért, vagy hogy visszafogjam az épp kiugrani készülő szívem. Nem lesz könnyű összeszednem magam, s nem is kevés idő lesz, míg visszaállok valami körül-belül tűrhető állapotba, de rajta vagyok az ügyön!
Ami az elvonási tüneteket illeti, egyre kevésbé jelentősek. Már van, hogy napokig nem gondolok rá, mire előjön újra az inger, hogy rágyújtanék. Olyankor viszont elég ha arra gondolok, hogy mennyire fájt legutóbb a tüdőm, amikor este befigyelt egy-két keresetlen szál, s az öngyűlölet, amit utána éreztem. Egyébként, ha elmegyünk szórakozni, elég az is, ha másokon megérzem a füstszagot. Eddig persze nem éreztem ennyire rossznak, de most belegondoltam, hogy "édes Napom, eddig rajtam is ennyire érződött??", aztán inkább el is ment tőle a kedvem. Rossz, büdös bagó, fujj! Gané!
Húsvétkor is volt egy kis kihívás, hogy az otthoniak között üljek, akik meg, ugye, ki erősebben, ki kevésbé, de bagóznak, ahogy azt illik, de többet köhögtem mellettük, mint amennyire vágytam volna rá.
Nem vagyok elégedett, és szerintem soha nem is leszek, de ez így van jól, próbálok mindinkább törekedni a jobbra. Aztán ha végül nem patkolok el vörkáut közben, akkor talán még valami egészséges is kialakulhat belőlem.
Mivel a leteszemacigit.hu azt tanácsolja, hogy vezess egy ciginaplót, ezért gondoltam a továbbiakban itt tartom számon, hogy melyik nap mennyire voltam gyenge. Vasárnap este 21:40-kor ismét lementem az utcára egy szálra. Körül-belül háromnegyedét szívtam el, a vége felé már egyáltalán nem esett jól. És természetesen gyűlöltem magam, amikor feljővén a tükörbe néztem. Te büdös szájú füstölő söpredék, te, akinek annyi akaratereje sincs, mint egy lajhárnak (pedig annak aztán kevés van)! Ehh… de most is érzem már a vesztemet, borzasztóan rágyújtanék… Igen valószínű, hogy ma sem lesz másképp, ugyanúgy cigit emelek a számhoz. Viszont azt meg kell jegyeznem, hogy ahhoz képest, eddig naponta milyen sokat szívtam, ez a napi egy szál egész jó eredménynek számít. (Áltasd csak magad, te semmirekellő, úgysem teszed jobbá magad vele! Inkább próbálj meg végre csinálni is valamit!)
Na, azért kvíz előtt elszívtam egyet 19:30kor, és nem vagyok rá büszke még így sem. A honlap ajánlása alapján ki kellene nevezni egy napot, amikor ténylegesen nem gyújtok rá többé, addig pedig testi-lelki felkészítésben kell részesülni, elviekben így a könnyű. Van, akinek persze megy egyik napról a másikra, de az nem én vagyok, mert bár akaraterőm az van sok, de a szenvedély az szenvedély… Kifogásaim arra, miért vagyok egy gyenge kis szardarab – írta: Bogár Sarolta. Viszont a kvízen nem ittam alkoholt, ami azért megint csak jó érzéssel tölt el. Mert hát, ha iszok, akkor erősebb ingert érzek a rágyújtásra is természetesen, jobb most egy darabig kerülni az italt. Hmm… kíváncsi leszek én erre. :D De a kávét már nem! Basszátok meg, a kávét, azt nem hagyom! Az kell nekem!!! Legalább ennyi függőségem had maradjon már meg!
Tegnap a kvíz után még éreztem egy kurva erős ingert, hogy lemenjek cigizni, de aztán úgy döntöttem végül, hogy lefekszem aludni. És milyen jó döntés volt, kérem szépen.
Ma meg egyelőre a kávé megvolt, meg az ebéd. Ági meg elhívott parkba napozni. Na, már most ez egy kockázatos szituáció, tudni illik, Ágival bárhova megyünk, én cigizek, ő meg tűri. :D Viszont, ha nem viszek cigit magammal, akkor úgysem tudok rágyújtani. Clever shit, you know.
No, megvolt a kis kirándulásunk, és teljesen jól megvoltam. Nyilván szívesen rágyújtottam volna, de teljesen jól éreztem magam így, hogy nem tettem. Most inkább amiatt anyázok, mert megint jól bekajáltam… Most, hogy végre van étvágyam, élvezem az ennivalót, és bár nem eszek még mindig sokat, de minden étkezés után úgy érzem, kipukkadok. Te, most ha elkezdesz zabálni, én megb/*! a p@&%at!!!! A köhögésem változatlan, de a szájszagom már nem pocsék, fejfájás nincs, kapok levegőt, rendesen alszom, nem büdös a hajam/ruhám. Szerintem eddig csak nyertem az üggyel. Csak az a k!+#a kajálás…
És ím, letelt egy huszonnégyóra (nap), mialatt egyetlen undormányságot sem tömtem a számba, s ilyenkor a legnehezebb a dolgom. Talán, csak, mert este van, s a lefekvés előtti „lemegyekmégegycigireaztánalszok” tredísön már nagyon régóta belém ivódott, főképp koleszos korom óta. S ki is találhatod, ma is egy trehány kis semmirekellő szar leszek, le fogok menni megint az éjszakai bagóra, mert remegnek a kezeim. Legszívesebben leköpném magam ezek a napi egy szálak után is, de attól félek, ha egy ideig még ezt sem engedném magamnak, pár nap után sírva szívnék el fél dobozzal egyszerre.
Na mit mondtam, a szar hétszázát a világnak, te barom! Azé’ leállhatnál már igazán! Na jó, jó, megegyeztem magammal, a napi egy szál még egy hétig belefér. A honlapon azt ajánlották úgyis, hogy a megbolondulást elkerülendő, jobb, ha egy darabig még hagyjuk magunk, aztán kinevezünk egy nem túl távoli napot, amikortól már tényleg nem szívunk többet. Legyen ez a nap a szombat! Az úgyis olyan jó nap. Szombatig élek a napi adaggal, aztán kuss a neved, te repedtsarkú kis köcsög!
Ezeken a napokon nem írtam le semmit. Viszont a napi egy-egy szál ugyanúgy ott volt, esetlegesen megemlíthető a szerdai légzés-keringés javítás, de ezt is csak azért írom le, mert ha van egy kis mozgás, már kevésbé érzem az elvonás kegyetlen marását. A köhögés folyamatos volt, az alvás pihentetőbb, egyre könnyebben ébredek az ébresztőre, s a szundi üzemmód sem szól már egy órán át, maximum kettőt nyomok el, aztán kelés van. Ja, igen, mostanság még akkor is 7-8-kor kelek, ha nem dolgozom. Minek annyit aludni? Csütörtöki melón szokás szerint nem cigiztem, kizárólag a napi egy cigi volt, mint minden este (kivéve a pénteket, de az alább le van írva, majd látod), ezen kívül már nem vagyok olyan nyomott, élénkebbnek érzem magam. Visszatérni érzem az energiát! :O Nem holnap lesz belőlem maratonfutó, de lassacskán haladok már valami jóság felé. Ennek örülhetek... nem? NEM??
Mi a faszért éri meg nem bagózni? (anyagilag)
Most egy nagyon meglepő dolgot fogok mondani: A cigi g€*i drága! Ugye, hogy nem tudtad? Na, nem mintha eddig nem tűnt volna fel ez a tény, de az ember képes elhanyagolni tudatából, hogy egy héten/hónapban mennyit költ hűn szeretett szenvedélyére, míg végül meg nem embereli magát és elkezd végre NEM költeni erre a szenvedélyre. Így hónap elején, amikor még 9 napot várnom kell a fizetésnapig, kezdem általában érezni, hogy mi mindenre költenék nap, mint nap, de nem birok, mert már nincs nagyon mit elkölteni. Tartalékom mindig szokott lenni valamennyi, mert ugye, ha elfogy a cigi, akkor valamiből kell venni, mert kiugrik a szívem és meghalok. De mi van akkor, ha nem költöm erre a tartalékaim? Nem akarok itt nagyon okoskodni, mert még egy hete csupán, hogy nem költök dellát e rossz szokásomra. Csupán lesegetem, mérlegelek, mikre költhetek most már így, hogy "van miből". Nem foglak áltatni azzal a baromsággal, hogy sokat fogsz spórolni. Ez marhaság! Ugyanúgy el fogod baszni a pénzed, csak lehet, nem olyan felesleges faszságra, mint a dohány, hanem pl olyanra, ami hasznos testednek-lelkednek. Én például, szégyen vagy sem (valószinűleg az), nem igazán költöttem sosem kozmetikumokra. Ha költöttem is, nagyon keveset. Miért? Mert "sosem volt rá pénzem". Bezzeg bagó mindig volt nálam! Hát tegnap elmentem vásárolni, és rengeteg cuccot vettem magamnak. Tudni illik, baromi pattanásos a pofám, aztán gondoltam veszek valami arclemosót, hátha jobb lesz. Hát emellett vettem még bőrradírt, labellót, dezodort, hajápolót, szemhéjpúdert és olyan rohadt mód elégedett vagyok magammal, hogy azt el sem tudom neked mondani. Valójában csak azon csodálkozom, hogy miért volt fontosabb arra költeni, hogy rossz legyen nekem, mint jó. Nem akarom játszani neked az eszem, hogy ez mekkora megvilágosodás volt, vagy valami ilyesmi, csak fel akarom hívni a figyelmed, haver, gondolj bele a dolgokba! Csak egy hónapnak számolj utána és a pofád le fog szakadni, azt garantálom! De adok egy jó tippet: Költsd el a pénzt például kajára! A kaja mindig jó és sosem árt megválogatni mit eszel. No, ennyit a kampányolásról. De azért még mindig ne hidd, hogy mily óriási arc vagyok, mert a k@*va számat, tegnap is rágyújtottam 5 szál cigire, mivel hát bulika volt este, az nedű pedig kívánja maga után ezt az átkot, és gyűlölöm is a saját undorító, áruló pofámat miatta, de esküszöm, egyre rosszabbul esik. Fáj a tüdőm egész nap. DE!! Viszonylag hamar felébredtem reggel, megfürödtem, letisztítottam a képem, ha már van mivel, meg még reggelit is volt időm csinálni (amerikai palacsinta forever, and ever), lazán megkávéztam, megkajáltam, a buszra se megyek már ki 10 perccel hamarabb, hogy legyen időm bagózni. Szóval... látom már az alagút végét! Egyébiránt is MA van az a bizonyos kijelölt nap, amit a honlap tanácsára jelöltem ki magamnak, hogy NAMOSTOSZTAZTÁN mától ténylegesen nem gyújtok rá. Befejeztem a ciginaplót, elkezdem a tényleges fegyverletételt. Készüljetek fel, hogy bármikor pofán köphetek bárkit, ha épp olyanom lesz, mert ez már vérre megy innentől kezdve! Szólottam!
Nos, elmúlt az első nap (csak hogy nagyon pontos legyek 33 óra) teljesen füstmentesen, ahogy szokás mondani. Hogy mit érzek? Elég nehéz körülírni. A tüdőm még mindig fáj, legalább is valami borzalmasan kellemetlen érzés övezi a mellkasomat, a torkomban érzem a szívdobogásom, folyamatosan nagyokat sóhajtozom, imitálva a „cigizős légzést”, köhögök, mint akinek muszáj és talán egy enyhe hányingerem is van, bár az betudható annak is, hogy ma még nem ettem semmit.
Bekajáltam. A hányinger elmúlt, mondtam én, hogy éhes voltam. Viszont természetesen b@sz az ideg, mert de jó lenne bagózni, de kitartó leszek, amennyire csak lehetséges. Remélem, a gyilkosságig nem leszek kénytelen eljutni.
Most tartok a negyvenkettedik óránál. Ezt most csak azért kellett megírnom, mert negyvenkettő. Tornázgattam kicsit, meg mostam. Próbálom hasznossá tenni magam és terelni a gondolataim arról, hogy mennyire rágyújtanék. :D Amikor csak eszembe jut, elküldöm magam a picsába gondolatban, néha szóban is.
Amúgy, hogy esetleg javulásról ejtsek pár szót, kezdem úgy érezni, hogy nincs állandó jelleggel melegem, mint ahogy szokott. Amit eddig tökéletes hőmérsékletnek éreztem, most már kezd hűvös lenni. Jeah, a hőháztartásom is kezd helyreállni! De valami kardiót is el kellene kezdeni, és az úszást még jó ideig hanyagolnom kell, mert ahhoz még hideg van. A futáson filózok. Gyűlölök futni. Minden porcikámmal gyűlölök futni. Pedig azt kell tennem… Erre még próbálom egy kicsit motiválni magam szerintem. Nem fog ez ilyen könnyen menni. Tornázok én itthon, de az nem elég. No, ezen kotlok még pár napot.